Idén november közepétől újra felvehettük a mára már ikonikussá vált csuklyát, hiszen kijött az Assassin's Creed konzolos és újgenerációs mókája, előbb a Rogue, aztán a Unity. A minden téren felújított Unity egyelőre csúfos bukással indít, hiszen alig van olyan asztali PC, amin hajlandó volna normális sebességgel futni, emellett rengeteg ronda bug is benne maradt, amit jelenleg is próbál foltozgatni a kiadó. Sajnos nálunk egyelőre ezen okok miatt maradt el az új AC tesztelése, ráadásul a nextgen konzolokon is ingadozik a sebesség, ami végképp a rajongók szembeköpése a Ubisoft részéről. Amíg azon ügyködnek, hogy az új résszel végre mi is játszhassunk, addig érdemes visszatekinteni a kiadó jelenlegi legpörgősebb játéksorozatára. Honnan indult, hova tart és miből építkezik az Assassin's Creed világa?

1981-ben a Gonosz halott gyakorlatilag Sam Raimi válasza volt a fellángoló és elharapódzó új horror-lázra: az ún. slasher filmek hódítására. Ez a végtelenül abszurd, ámde egyúttal mégis sokkoló remekmű, nem csupán, hogy kifigurázta az új zsánert, de egyszersmind utat is mutatott: mondván valahogy így kellene ezt jól csinálni, gyerekek. Utóbb az pedig már csak hab a tortán, hogy megajándékozta a filmtörténelmet, minden idők egyik legvagányabb horrorhősével, a démonok láncfűrészes kedvencével: Ash-sel.

Bár úgy tűnhet, hogy a médiát, az információ-áramlást és a globalizációt már minden oldalról megkritizálták, Az éhezők viadala harmadik részének első felvonása még az eddigieknél is érzékletesebben veszi elő a kérdést. Ugyan ezúttal is a személyesség és a nyilvánosság közötti nagyon vékony határvonalat veszi górcső alá, bekerül a rendszerbe a jelkép szerepe mint az eseményektől függő változó tényező vizsgálata is.

A héten érkezik Az éhezők viadala: A kiválasztott – 1. rész, így lelkileg már készülhetünk arra, hogy sok baráti beszélgetésben előkerül majd témaként. Összegyűjtöttünk néhány infót, amiket bedobálva minden Katniss-hívőt levehetünk a lábáról.

Na kérem szépen, megtörtént! Múlt hét csütörtökön megtartottuk az eslő live podcastot, ahol nagyon családias környezetben megtekintettük Jason Trost All Superheroes Must Die című filmjét.

Felvidéki Miklóssal készített interjúnk második részéből kiderül, az alkotó mit gondol a magyar képregények helyzetéről, valamint mesél a Papp Laci és A fiú akit Zsuzsinak hívtak című műveiről. A képregénykészítés árny- és világos oldalait is bemutatja, illetve kifejti,  milyen lehetőségei vannak ma egy kezdő alkotónak. Lehetőség van, csak jó képregényt kell csinálni – szól a recept, de ez tényleg ilyen egyszerű lenne?

John Wick köszöni szépen, nem kér a trendekből. Nincs semmiféle érzelmi defektusa, nem lövöldözik lassított felvételeken, minden mozdulatát világosan látni, és még az önreflexió eszközéhez is csak ritkán nyúl. A visszatérő Keanu Reeves pedig ismét elemében van.

Hajdu Szabolcs az a szomorú sorsú magyar rendező, akinek tehetségét ugyan sem a szakma, sem a mozinézők nem vitatják, mégis szinte minden egyes filmjének elkészülte egy-egy robinzonád. A Macerás ügyek, a Tamara, a Fehér Tenyér, az Off-Hollywood és a Bibliotheque Pascal mind-mind olyan filmek, amik bizonyítják Hajdu Szabolcs kivételes írói és rendezői zsenijét, ám külső szemmel érthetetlen miért nem termékenyebb a 42 éves direktor. Az indok egyszerű, rémisztő és akut. Hajdu állandó szélmalomharcot vív az aktuális pénzosztó szervezetekkel, hívják azt MMKA-nak, Emberi Erőforrások Minisztériumának vagy Magyar Nemzeti Filmalapnak. De amíg legutóbbi filmje, a Biblioteque Pascal is valahogyan csak-csak elkészült hosszas vajúdás után (és milyen remek alkotás lett!), addig a Délibábból egyszerűen hiányzik az, ami egy filmet hajduszabissá tesz.

A héten kerül mozikba a Fűrész vágójának és egyes részek rendezőjének, Kevin Greutertnek Jessabelle című horrorfilmje. Elvárások nélkül, erős idegekkel, cigarettával és némi borral felkészülve kezdtem el nézni az ijesztgetős horror kategóriába sorolható  műremeket – aminek egyébként a Paranormal Activity-sek a producerei. 

Az év talán egyik legjobban várt filmje Cristopher Nolan sci-fije: az Interstellar. Az olykor 2001: Űrodüsszeiai mélységeket is megidéző pillanatok mellett jut idő egy kis elmélkedésre a kozmosz nagy titkain, megspékelve a modern család általános problémáival. Apa és lánya kapcsolat soha nem volt még ilyen "sci-fi"-sen reprezentálva, nem is beszélve arról, ha apunak nem csak a melóhelyen kell sokáig maradnia, hanem speciel egy másik galaxisban van dolga. Az Insterstellar a székhez szögez, de kellő mértékben próbára teheti az ember szívét és tudományos ismereteit a Világmindenségről. FIGYELEM! A podcast kivételesen SPOILERT tartalmazhat! Kritikánkat a filmről itt olvashatjátok!