Ismeritek azt a viccet, amikor a rendőrt behívják vizsgázni és az a csattanó, hogy „még egy esélyt”? Hát így voltam én is a Titánemberrel. Az első füzet hangulatteremtő meg minden, de túl sok dolog van benne, ezért tűnik kapkodósnak, meg egy kicsit esetlennek. A második rész, egyáltalán nem kapkodós, mert hát feleannyi sem történik benne, mint az első részben, de ami ebben lepereg az ember előtt, az igen csak hagy kívánni valót maga után. Mielőtt megkapnám a skarlát betűt, hogy csak ócsárolni akarom a képregényt, azelőtt hadd mondjam el, hogy nem így van. Értem én, hogy magyar, és ez egy igazán dicséretes törekvésnek számít. Viszont ez nem lehet amellett érv, hogy mennyire jó. Mert a Titánember nem jó. A Titánember nem is egy történet igazán, hanem csak egy általános szuperhős-séma, amit magyar nevekkel és helyszínekkel töltenek fel. Többnyire.

Az a baj a Titánemberrel, hogy amúgy nincs vele, olyan nagy baj. Olyan, mint az Üvegtigris, tök jó kuncogós film és történet, de amúgy se eleje, se vége nincs. Az egész egy katyvasz. Értem én, hogy a kelet-európai romantikát próbálta megfogni, és hogy nagyon magyarra akarták venni a figurát, de pont ezért vérzik el. Na meg a rajzoláson. Mert az botrányos.

Felvidéki Miklóssal készített interjúnk második részéből kiderül, az alkotó mit gondol a magyar képregények helyzetéről, valamint mesél a Papp Laci és A fiú akit Zsuzsinak hívtak című műveiről. A képregénykészítés árny- és világos oldalait is bemutatja, illetve kifejti,  milyen lehetőségei vannak ma egy kezdő alkotónak. Lehetőség van, csak jó képregényt kell csinálni – szól a recept, de ez tényleg ilyen egyszerű lenne?

Az Undergrunderben ezúttal egy újabb magas szinten alkotó ifjú képregényrajzolót mutatunk be: ő Felvidéki Miklós. A pillanatnyilag a MOME hallgatójának néhány képregénye már nyomtatásban is megjelent, de ahogy a legtöbben úgy ő sem elégszik meg ennyivel. Storyboard-rajzolóként és grafikusként is megállja a helyét, na persze a számára az lényeg mindenkoron az, hogy rajzolhasson.

Újonnan induló videó-sorozatunkban a magyar képregényes élet fiatal arcai mutatkoznak be. Őszintén nyilatkoznak a kezdeti időkről, terveikről, vágyaikról és arról, hogy „mennyire is éri meg képregényezni Magyarországon”. Jellemzően semennyire, de sokuknak nem is ez az, ami számít. Csak maga a képregény.

Először is le a kalappal az 5panels képregény-akciócsoport előtt. Magyarországon kiadni egy képregényes kiadványt, ami csak és kizárólag magyar alkotók keze munkája, nem egy egyszerű történet. Magából adódóan nehéz feladat, hiszen nem amerikai képregények újrakiadásáról beszélünk, hanem merőben új, eredeti történetről. Az, hogy Tálosi András és csapata az EpicLine-nal meg-, vagy éppenséggel túlélte az első majd' egy évet hallatlan sikernek számít ebben a szubkultúrában. Ezt a jubileumot (tizedik szám), nem is lehetett volna szebben megkoronázni, mint egy 140 oldalas összefüggő sztori kiadásával, amit Vári Tamás és Sebestyén Bence jegyez. A közreadott Theo egy olyan mű, amire a magyar képregénynek szüksége van!