Ismeritek azt a viccet, amikor a rendőrt behívják vizsgázni és az a csattanó, hogy „még egy esélyt”? Hát így voltam én is a Titánemberrel. Az első füzet hangulatteremtő meg minden, de túl sok dolog van benne, ezért tűnik kapkodósnak, meg egy kicsit esetlennek. A második rész, egyáltalán nem kapkodós, mert hát feleannyi sem történik benne, mint az első részben, de ami ebben lepereg az ember előtt, az igen csak hagy kívánni valót maga után. Mielőtt megkapnám a skarlát betűt, hogy csak ócsárolni akarom a képregényt, azelőtt hadd mondjam el, hogy nem így van. Értem én, hogy magyar, és ez egy igazán dicséretes törekvésnek számít. Viszont ez nem lehet amellett érv, hogy mennyire jó. Mert a Titánember nem jó. A Titánember nem is egy történet igazán, hanem csak egy általános szuperhős-séma, amit magyar nevekkel és helyszínekkel töltenek fel. Többnyire.