J. K. Rowling Harry Pottere óta minden filmstúdió meg akarja találni a maga aranytojást tojó szériáját, olyan alkotások formájában, amelyek könyvverziója már meghódította a tinédzserlelkeket (értsd: bejáratott brand), és bízvást sokakat vonzana be a mozipénztárakhoz is. Ezek zömében a kamaszkori elveszettség, önkeresés, coming of age tematikáját járják körül, nem túl hétköznapi köntösbe (többnyire valamilyen disztopikus, sci-fi, avagy okkult környezetbe) helyezve. A távolról sem jól sikerült Az emlékek őre premierje kapcsán összegyűjtöttük azokat a kimondottan young-adult regényekből készült filmeket a 2000-es évekből, amelyek kritikai fogadtatása, és jegyeladási statisztikái mutatják, egy bestseller alapvetően nem predesztinál gigahasznot, ha a film szar.

Volt egyszer egy Vadnyugat (Once Upon a Time in the West, 1968): a 20. századi amerikai és olasz filmgyártás királykategóriájának: a western műfajának halhatatlan alapműve. Szó se róla: enyhén szólva is ironikus az, hogy a nyugati cowboy-kultúra hőseinek és banditáinak meséit megéneklő számtalan alkotás közül, éppen az egyik "spagettiwestern" az, melyet röpke 46 év távlatából is a zsáner netovábbjaként tart számon a világ. A Hét tényező sorozat harmadik részében újfent egy jóféle beutalót nyertek mindazok a lényegi elemek és attribútumok, melyek alapvetően meghatározzák és emlékezetessé teszik ezt az egyfelől abszolúte klasszikusként számon tartott, másfelől pedig hallatlanul mesteri Sergio Leone-filmet.

Cikksorozatunkban szemügyre vettük az 1989-ben debütáló és egyben korszakalkotó Prince of Persia-t, amit további folytatások és rebootok is követtek. A széria utolsó darabjában a befejező részként szolgáló The Two Thrones-ról, valamint a mellékvágányként üzemelő The Forgotten Sands-ről lesz szó. 

Be kell vallanom őszintén, hogy szerintem Frank Miller Daredevil képregényeit nagyon nehéz felülmúlni, sőt megütni a szintet is szinte lehetetlen. Azt is be kell hogy valljam, van otthon egy Bendis voodoo-babám, amit minden nap fogpiszkálókkal szurkálok. De még azt is be kell hogy valljam, az előző két állításomra teljesen rá tudott cáfolni az End of Days. Bendis és Matt mennybemenetele ez. Az irodalmi és filozófiai hős dicső hattyúdala. Mellesleg egy kurva jó képregény...

A nagy, gonosz farkas egy Philip Marlowe-ra hajazó noir mesterdetektív, Hamupipőke titkosügynök, a Daliás Herceg pedig megrögzött nőcsábász a Fables képregényszériában. A 14  Eisner díjat nyert sorozat a Telltale játékfejlesztő stúdiónak is megragadta a fantáziáját és a The Walking Dead-hez hasonlóan a Fables-ből is ötrészes kaladjáték-sorozatot készítettek The Wolf Among Us címmel.

Itt vannak ők – itt vannak újra: azaz az öregfiúk, az akciómozik ászai! Sajnos, ugyan jelen formájukban, úgy mint A feláldozhatók túl sok jót és emlékezetest mind ezidáig nem köszönhettünk nekik, na de sebaj: továbbra is ott vannak azok a bombasztikus örökzöldek, melyekben szétlőnek és a földdel tesznek egyenlővé mindent, ami csak élő és élettelen. Ebből kiindulva és az új közös filmjük; a (kissé idejekorán napvilágot látott...) The Expendables 3 kapcsán összeszedtük és rangsoroltuk mindegyikük legmaradandóbb akciós/kalandos filmjeit.

Ezen a héten a csapból is a Sin City második része folyik. Pimpelheted a profilképedet fasza, darkszépiás filterekkel és megint dühbe jövünk idézetekkel. A dekadencia kacsingat minden villamosmegállóból, hogy már másodszor utazhatunk a Bűn Városába. De miért is jó ez? Miért tiszteli és imádja a megszállott képregényolvasó Frank Miller műveit, és ami még fontosabb, hogy miért szereti az átlagember, a Sin City-t?

Frank Miller popkultúrális hatása tagadhatatlan, befolyása a mai napig érezhető mind a képregények, mind pedig a filmek világában. Rajzolt Pókembert és Supermant, két Robotzsaru-filmnek is ő jegyzi a forgatókönyvét, de nem ezek tették őt naggyá, hanem az alább felsorolt műremekek. Szubjektív lista következik.

Cikksorozatunkban elérkeztünk a modern idők hercegéhez (hercegeihez?) is. Az idén 25 éves Prince of Persia nem állt meg a 3D-nél, hiszen nem hagyhatták "lógva" a sorozatot, főleg a '99-es turbánfejű herceg kalandja volt az, ami egyáltalán nem lett jó feldolgozása az eredeti szériának. Jordan Mechner be akarta bizonyítani, hogy  a PoP cím valójában az ő érdeme, az ő dicsősége és bizonyos értelemben az is marad. Az Ubisofttal közösen egy olyan projekten kezdtek el dolgozni, amiben a technikai és anyagi feltételek adottak voltak ahhoz, hogy a régi név újra méltó pompájában tündökölhessen. Az akció/kalandjátékok között a korszak legmeghatározóbb és legújítóbb címét sikerült megalkotni, a Prince of Persia: The Sands of Time-ot.

A hetvenes évek végére a Daredevil a tönk szélére került. Akkoriban mindenki tisztában volt vele, hogy Matt Murdock kalandjai sablonosak, erőltetettek, és hát valljuk be, Daredevil a szegény ember Spider-Man füzete volt. Kéthavonta jelent meg, és többször is felvetették a sorozat végleges megszüntetését, ami az akkori tényállást nézve, nem is annyira meglepő. Ekkortájt csatlakozott – Daredevil #159, 1979. május – a kreatív csapathoz egy fiatal rajzoló, Frank Miller. Rajzolási stílusa rögtön megragadta az olvasók fantáziáját, mivel egy sokkal sötétebb, realisztikusabb New Yorkot mutat, mint akármelyik Spider-Man vagy Fantastic Four képregény. Itt érdemes megjegyezni, hogy már ekkor megmutatkozott Miller tehetsége, mégsem emelkedtek az eladások, mivel a történetek ugyanolyan laposak voltak. Vagyis nem elég egy jó rajz, egy igazán jó történet is kell (KHHM MARVEL NOW!). A változást Denny O’Neil új főszerkesztői széke hozta magával, aki Millert rajzolóból a képregény írójává tette és… robbant a bomba…