Be kell vallanom őszintén, hogy szerintem Frank Miller Daredevil képregényeit nagyon nehéz felülmúlni, sőt megütni a szintet is szinte lehetetlen. Azt is be kell hogy valljam, van otthon egy Bendis voodoo-babám, amit minden nap fogpiszkálókkal szurkálok. De még azt is be kell hogy valljam, az előző két állításomra teljesen rá tudott cáfolni az End of Days. Bendis és Matt mennybemenetele ez. Az irodalmi és filozófiai hős dicső hattyúdala. Mellesleg egy kurva jó képregény...

A hetvenes évek végére a Daredevil a tönk szélére került. Akkoriban mindenki tisztában volt vele, hogy Matt Murdock kalandjai sablonosak, erőltetettek, és hát valljuk be, Daredevil a szegény ember Spider-Man füzete volt. Kéthavonta jelent meg, és többször is felvetették a sorozat végleges megszüntetését, ami az akkori tényállást nézve, nem is annyira meglepő. Ekkortájt csatlakozott – Daredevil #159, 1979. május – a kreatív csapathoz egy fiatal rajzoló, Frank Miller. Rajzolási stílusa rögtön megragadta az olvasók fantáziáját, mivel egy sokkal sötétebb, realisztikusabb New Yorkot mutat, mint akármelyik Spider-Man vagy Fantastic Four képregény. Itt érdemes megjegyezni, hogy már ekkor megmutatkozott Miller tehetsége, mégsem emelkedtek az eladások, mivel a történetek ugyanolyan laposak voltak. Vagyis nem elég egy jó rajz, egy igazán jó történet is kell (KHHM MARVEL NOW!). A változást Denny O’Neil új főszerkesztői széke hozta magával, aki Millert rajzolóból a képregény írójává tette és… robbant a bomba…