Hazánkban Miskolcon, a 11. Cinefest-en debütált Richard Linklater filmje, a Sráckor (Boyhood), amelyről túlzás nélkül állítom, hogy semmi máshoz nem fogható, amit valaha is filmen láttál, kedves olvasó. A 12 éven át készült (!) alkotás, amely a főszereplő: Mason felcserepedésére, fiatalkorára, illetve a családja sorsának alakulására koncentrál, egyszerre meghökkentő, bámulatos és szívbemarkoló. Vigyázat: a film megtekintése némi lelki megrázkódtatással járhat, de persze csakis kizárólag pozitív értelemben. Azonban nem véletlenül.

A Serious Man szerű intro jön: a The Giver sajtóvetítése után be volt ígérve, hogy Dr. Boldizsár Ildikó mesekutató érkezik beszélgetésre. Pár érdemi információ a filmről és az annak alapjául szolgáló könyvről, majd jött az első kérdés. Majd a válasz. A válasz közben aztán beindult a pláza a hangrendszere. Nem hallani semmit. A zene maradt, mi pedig távoztunk. Kaotikusan hangzik? A film is az!

2008-ban az akkortájt még relatíve az ismeretlenségből érkező, pusztán 38 éves dán rendező Nicolas Winding Refn jött, látott és letette az asztalra az első nem Dánhonban forgatott nagyjátékfilmjét, a Bronson-t.  Azt a félig-meddig életrajzi tébolyt, melyből gyakorlatilag már a bemutatását követően egykettőre kultfilm lett, olyannyira nem hasonlított (és azóta sem hasonlít) semmi másra, ami vicces és ami mozgókép. A Michael Peterson-ról, alias Charlie Bronson-ról szóló művet nem lehet és nem is szabad kihagyni: egyszerűen látni kell.

Idén 35 éves az Alien, azaz a magyarul annak idején roppant frappáns címmel megtámogatott A nyolcadik utas: a Halál. Ez a Ridley Scott által rendezett, az évtizedek során mind a klasszikus, mind a kultikus, következésképpen a "mestermű" jelzőt is kiérdemlő sci-fi horror, mára már egy megkerülhetetlen tényezővé vált a műfaj(ok) filmtörténetében. Az évforduló kapcsán (végre valahára) a hazai mozikban is bemutatásra kerülő, titokzatos rendezői változat, valamint annak finomságait kiderítendő elővettük és újra végigféltük a legendás filmet. Vigyázat: hajtás után SPOILER-VESZÉLY fenyeget.

A majd egy évtizeddel ezelőtti Sin City – A bűn városa a maga nemében egy tökéletes stílusgyakorlat volt, régi noir filmeket idéző, mégis friss erővel teli, lazán egymásba fonódó történetszálakkal, amiben az egyetlen kivetnivaló éppen az egyediségéből fakadt: az, hogy történetesen szolgai alázattal másolta le az alapanyag képkockáit és dialógusait. Az új Sin City nem ilyen.

Kerékgyártó Yvonne rendező első nagyjátékfilmje, a Free Entry a wiesbadeni goEast fesztiválon debütált még április elején. Péntek este a Rooftop Cinema jóvoltából már a hazai közönség is megnézhette a filmet (feltéve ha még nem látta a Szigeten). A sztori ebből áll: tinik, alkohol, Sziget... Ismerős?

Az Ida nem klasszikus holocaust-, zsidó-, vagy keresztény film, és nem is tipikus coming of age-, vagy road movie, mégis furcsa egyvelege a felsoroltaknak. A lengyel film ezen felül fekete-fehér, manapság nem túl gyakori módon 4:3-as képarányú, és legtöbbször dekomponált. Egy ilyen látszólagos stíluskavalkádban minden adott lenne ahhoz, hogy a film ne legyen több egy kusza katyvasznál, de az Ida működik!

Az orosz Borisz Paszternak által megírt és 1957-ben, Olaszországban kiadott Zsivago doktor sosem volt egy nemes egyszerűséggel történelmi köntösbe bújtatott, hagyományos értelemben vett romantikus regény: a mű burkoltan az 1917-es forradalom kitörésével a nemzeten eluralkodó szovjet ideológiát és az új rezsim generálta későbbi defektusokat támadta. A megjelenése után hét év elteltével, a már életében is tekintélyes David Lean (Híd a Kwai folyón, Arábiai Lawrence) pedig Carlo Ponti producerrel közösen vette a bátorságot és filmre vitte ezt, a Hidegháború során nemzetközi vita tárgyát képező és a Szovjetunió által leginkábbis a pokolba kívánt történetet.

A Marvel Studios bizonyára érezni kezdte, hogy a kedves moziba járó közönség már icipicit talán unhatja a nagyon szuper embereket, akik a nagyon szuper képességeiknek köszönhetően nagyon szuperül újra és újra megmentik a világot. Ennek érdekében nemhogy befejezte önnönmaga univerzumának terebélyesítését, hanem éppen megemelte a tétet: a Marvel képregények közül elővette az egyik legkevésbé ismertet, és jól odasózott vele. Szuperlatívuszok helyett legyen elég ennyi: még nem tértünk magunkhoz a látottaktól, és újra meg akarjuk nézni! Guardians of the Galaxy kritika.