Az egyetemista Samantha (Jocelin Donahue), hogy új lakásának bérleti díját fizetni tudja, a holdfogyatkozás éjszakáján jelentkezik egy bébiszitter-állásra a titokzatos Mr. Ulman-nál (Tom Noonan hátborzongató alakítása). A lakott területektől meglepően távol eső (egy temető azért szerencsére van a közelben) házba érkezve kiderül, hogy a férfi hazudott: nincs gyermeke, valójában idős anyja mellé keres felügyeletet. A lány, mivel híján van minden ápolói tapasztalatnak, vonakodik elfogadni az állást, ám megbízója rendkívül meggyőző: szinte könyörög neki, hogy maradjon a házban, végül négyszáz dollárt kínál négy órányi munkáért. Samantha gyakorlatiasabb gondolkodású (és nyilván több horrort látott) barátnőjének (Greta Gerwig) figyelmeztetése ellenére elfogadja az ajánlatot, az éjszaka folyamán pedig kiderül, hogy a gyermektelenség korántsem az egyetlen dolog, amivel kapcsolatban Mr. Ulman finoman szólva nem mondott teljesen igazat.A történet ennyi, és nem több. Raymond Chandler szerint a jó krimi az, amit akkor is érdemes elolvasni, ha ismerjük a végét. Az, ami ezt a filmet egyedülálló élménnyé teszi, ellenállhatatlanul vonzó atmoszférája, egy pillanatra sem tolakodó filmes utalásai, a humor finom jelenléte, és az emlegetett klisék jó ízléssel történő alkalmazása, melyek együtt olyan ellenállhatatlan elegyet alkotnak, amitől a mű teljes jogú, önállóan megálló, semmi máshoz nem hasonlítható alkotássá válik. Ti West rendező olyan markáns alkotói világot teremt, amely veterán filmkészítőknek is becsületére válna, mindezt ráadásul úgy, hogy a film megjelenésekor mindössze 29 (nem, nem tévedés: huszonkilenc) éves volt. Korábban csupán a Kabinláz 2 című rettenet direktoraként találkozhattunk a nevével - mentségére legyen mondva: megpróbált a klasszikus Alan Smithee álnév mögé rejtőzni szégyenében. Az ördög háza által igen magasra helyezett lécet egyébként azóta sem sikerült átvinnie, következő munkája, A fogadósok (The Innkeepers) lényegesen sikerületlenebb munka, illetve a V/H/S horrorantológia elő részének egyik gyengébb epizódját (Second Honeymoon) is ő jegyzi, hobbiból pedig időnként színészként ugrik be horrorista haverjai filmjeibe (You're Next).A film a '70-es évek környékén játszódik, ezzel eleve tisztelegve a horror (egyik) fénykora előtt, de nem a Tarantino-Rodriguez páros grindhouse filmjeinek néhol parodisztikus hozzáállásával, nem idézőjelekkel és kikacsintásokkal, hanem egy az egyben megidézve a korszakot beállításaival, fényeivel, párbeszédeivel, olyannyira hitelesen, hogy a háttértudással nem rendelkező nézőt könnyedén átejtheti (bár nem vagyok az évtized feltétel nélküli rajongója, a zseniálisan kivitelezett főcím alatt a bennem lakó gyerek önfeledten, lelkesen tapsikolni kezdett). Minden díszlet, ruha és helyszín tökéletesen a helyén van, a filmhez készített kamu slágerek simán szólhattak volna a vállon hordozható kazettás magnókból a lakótelepeken, amikor pedig a főszereplő lány táskájából előkerült egy narancssárga szivacsokkal ellátott, fejre illeszthető fülhallgatóval felszerelt bontott tégla méretű walkman, kis híján kicsordultak a könnyeim. Hangsúlyozom, hogy egy pillanatra sem csapunk át paródiába: a rendező nem szimpátiánkat kívánja kivívni azzal, hogy bemutatja, mennyire ciki is volt ez az időszak a répafarmereivel, a borzalmas frizuráival, hanem egyenesen visszarepít az időben, megismertetve velünk a közeget, amit láthatóan szeret és tökéletesen ismer. A mozi (nem csak a mai, felpörgetett, agyonvagdosott filmnyelvhez képest) megdöbbentő komótossággal építkezik. Mindenre hagy időt, bízva az atmoszféra erősségében, tudja, hogy azt is szívesen elnézzük, ahogy a lány egyedül sétál az egyetem elhagyatott folyosóin, vagy egyszerűen csak fekszik az ágyában, és várja, hogy szobatársa felébredjen. Az egyedüllét bemutatása rendkívül hangsúlyos, és kiválóan működik: az egész világ üres és fenyegető Samantha körül, magányosan bolyong az utcákon, majd később a ház falai között. West statisztériát szinte egyáltalán nem alkalmaz, ami bravúrosan nyomasztó, túlvilági közeget eredményez. Többször Stanley Kubrick felülmúlhatatlan Ragyogása (az Ulman név nem lehet véletlen), illetve az Alien hibátlan feszültségépítése jutott eszembe a film nézése közben, a legnyilvánvalóbb párhuzam viszont Roman Polanski Rosemary gyermeke című klasszikusával állítható (igen, ennyire jó). Mert a lassan hömpölygő kezdés után feszültségből kapunk bőségesen, az egyre szaporodó baljós előjelek tökéletes időzítéssel követik egymást, hogy a film végén egy véres, eszeveszett, lendületes és letaglózó erejű fináléban kulmináljanak. Bármire is számítsunk a történet ismeretében, a film fölülmúlja minden várakozásunkat, megfejelve egy olyan lezárással, amit egyhamar nem fogunk elfelejteni. A holdfogyatkozás motívuma sem pusztán hangulati elem, minden részlet egy óriási léptékű, globális fenyegetés részeként funkcionál. Az ördög háza  klasszikus rémtörténet, mely szabadon bánik a zsáner elemeivel, olyan eleganciával zsonglőrködve a néző elvárásaival, amire csak a legnagyobbak képesek. Instant klasszikus, de tényleg.