Visszatértek hát a törő-zúzó fémlények, még ha némi módosításokkal is a blockbuster-egyenletben. Kevesebb lett az egy főre jutó deviancia, de több a lerombolni való város, illetve az egydimenziós karakterek és az identitászavaros robotok száma is megszaporodott. A Hold sötétsége képeskönyvének összedobásával „már jól bevált” Ehren Kruger forgatókönyvíró és Michael Bay, ez a dilettáns tálentum összefogtak, hogy ismét bebizonyítsák: nem kell ide szkript ahhoz, hogy a direktor a maga páratlan, mindent elsöprő akciójeleneteivel eladjon egy újabb filmet. Hogy a szereplők lecserélésével és az új robot-dizájnokkal mindez mennyire sikerült? Kivesézzük.

A Transformes 4. részének alkalmából előszedtünk a múltból egy elég szuper animációs alkotást, amiben van gyerek-robot kapcsolat, és nem is akármilyet! Brad Bird (A hihetetlen család, L’ecsó) első egészestés filmje (magyarul Szuper Haver) 1957 Rockwell-jébe kalauzol minket, ahol egy kisfiú legrégibb álma válik valóra, amikor találkozik a világ legkirályabb robotjával. 

Tom Cruise-t sosem lehetett igazán komoly színészként aposztrofálni, pedig egy valamihez igazán jól ért: rendszerint olyan szkriptek főszerepét vállalja el, amikből aztán sikeres filmek sülnek ki. Új, időhurkos inváziós sci-fi-je, az Edge of Tomorrow (kritika: itt) még mindig fut a mozikban, és kétségkívül az idei blockbuster-felhozatal üde színfoltja. Ez azonban nem előzmények nélküli történet, ugyanis regény-eredetije (kihajthatós manga mellékletekkel) már 10 éve létezik, szerzője, Szakurazaka Hirosi pedig elismert is lett általa. Immár magyarul is olvasható, amely rengeteg izgalmat igen, viszont Tom Cruise-t még nyomokban sem tartalmaz, csak a borítón.

Ugyan nincsenek robotherék, idétlenkedő Witwicky-szülők, illetve katonaság az új Transformers epizódban, de akadnak helyette szivarok, forrónacik, és természetesen rengeteg amerikai zászló, naplemente, meg hentelés. 165 percben! De így is jobb, mint a korábbiak...

Záró akkordjához érkezett a Transformers-filmek ’Witwicky-érájáról’ szóló megemlékezésünk. A bukottak bosszúja ugyan nem aratott osztatlan sikereket sem a nézőknél, sem a kritikusoknál, de miután terémszetesen anyagilag ugyancsak jól termelt, már jöhetett is a következő, azaz a 3. rész. Személyi változások a stábban ide, nemzetközi háborgás oda, Michael Bay, ez a flúgos fenomén maradt a direktori székben. Minekután ekkorra már az egész világ tudta róla, hogy neki tényleg nincs ám szüksége komolyabb szkriptre ahhoz, hogy az ő dinamikus, mindent elsöprő akciójeleneteivel eladjon egy-egy filmet, a Transformers 3 is a már jól bevált metódus alapján készült. Hogy jól járt-e ezzel a publikum? Kivesézzük.

Folytatódik a Transformers-franchise felelevenítése. A 2007-es szuperprodukció a maga 150 milliós büdzséjére egy azóta már 700 milliósra duzzadt (!) profittal válaszolt, ergó még csak nem is volt kérdéses, hogy az új darabnak érkeznie kellett. 2009-et írtunk, midőn a mozikba ismételten bevették magukat a cybertroni géplények, hogy ezúttal már a fél világot amortizálják le itt nekünk. Michael Bay, ez a háborodott klasszis rendező, az első résszel újfent megmutatta, hogy neki valóban nincs is szüksége komolyabb szkriptre ahhoz, hogy az őrá jellemző mindent elsöprő akciójeleneteivel eladjon egy-egy filmet. Magyarán azon az úton kellett (volna) folytatni a szériát, amin elindult. Hogy így történt-e? Kivesézzük.

Mi történik, ha a Hollywood-i blockbuster-gyártás megalomán „nagymesterét” rászabadítjuk egy örökzöld képregény- és rajzilmszéria brand-jére, hogy mondván készítsen belőle élőszereplős mozifilmet? Nem nehéz kitalálni: a 2007-es Transformers sül ki belőle, álá Michael Bay. Ez a tébolyult géniusz rendező A szikla, az Armageddon és a Bad Boys 1-2 alkalmával már megmutatta, hogy igazából nincs is neki szüksége komolyabb szkriptre ahhoz, hogy a saját szájíze szerint megkoreografált, mindent elsöprő akciójeleneteivel eladjon egy-egy filmet. Magyarán ő volt a tökéletes választás az óriásrobotok véget nem érő integalaktikus civódásának a nagyvászonra álmodásához. Vagy netán mégsem? Kivesézzük.

Mindenki akart bandát alapítani tini korában, ha tudott zenélni, ha nem. Lukas Moodysson kiskamaszai is így tesznek a nyolcvanas évek Stockholmjában, és nem is akármit találnak ki, punk bandát alapítanak! Moodysson felesége képregényét adaptálta. A svéd rendező eddig több filmjében is tinédzserekkel foglalkozott (Lilja 4-ever, Redvás Amal, Együtt), ez alkalommal kiemelkedően szórakoztatóan és hitelesen ábrázolja a 80-as évek tinijeinek lázadását. 

2014. június 5-től tekinthető meg a magyar mozikban a legújabb svéd vígjáték, A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt. Ilyen címet csak kevesen engedhetnek meg maguknak, azonban Jonas Jonasson jobb elnevezést nem is választhatott volna első regényének, amely 2009-ben jelent meg Svédországban, három évvel később pedig már a magyar olvasó is kezében tarthatta. A könyv sikerét jelzi, hogy világszerte hatmillió példányban kelt el, s jelenleg a 9. kiadásban kapható Magyarországon. Na de mi a helyzet a filmmel?