Mindenki akart bandát alapítani tini korában, ha tudott zenélni, ha nem. Lukas Moodysson kiskamaszai is így tesznek a nyolcvanas évek Stockholmjában, és nem is akármit találnak ki, punk bandát alapítanak! Moodysson felesége képregényét adaptálta. A svéd rendező eddig több filmjében is tinédzserekkel foglalkozott (Lilja 4-ever, Redvás Amal, Együtt), ez alkalommal kiemelkedően szórakoztatóan és hitelesen ábrázolja a 80-as évek tinijeinek lázadását. 

Stockholmban járunk, a történet két 12-13 éves lánnyal, Klara-val és Bobo-val indul. Stílusukkal kitűnnek társaik közül, rövidre vágott és felzselézett, illetve kakastaréjukkal különcnek számítanak társaik között. Punkzenét hallgatnak lefekvéshez, rajonganak az akkori svéd punkbandák nagyjaiért, mint az Ebba Grön és a KSMB. Mivel otthon mindketten nehezen jönnek ki családjukkal, általában a helyi közösségi házban töltik az időt mindenféle tákolmány építésével. Egy napon összetűzésbe kerülnek a nagyokkal, akik rockzenét játszanak. A lányok bár nem tudnak zenélni, kitalálják, hogy ők is együttest alapítanak, méghozzá egy ütős kis amatőr punkbandát. 

A történetnek innentől kezdve még szervesebb részévé válik a kistinik punk eszméje. Úgy vélik, mivel mint punkok, ők is különcök, társadalmi feladatuk a gyengék és a kigúnyoltak segítése és támogatása. Ezért úgy döntenek, bevonják a csapatba a keresztény neveltetésű Hedviget, akinek pár nyisszentéssel levágják derék alá érő szőke haját, és igazi menő punk sérót varázsolnak neki.

A három lány élete ekkor indul be igazán. Végigkövetjük lázadásuk kezdetét, mely a Vesszen a sport! című nótával, első közös számukkal kezdődik, aminek elképesztően mókás szövege van. Akad benne a környezetvédelemtől kezdve, gonosz szülőkön és tesitanáron át, a sátánnal való focizásig minden.

Tanúi lehetünk első szerelmüknek, és első csalódásuknak, aminek egy teljesen ismeretlen, szerintük szépfiúkból álló pár évvel idősebb fiúbanda a tárgya. Jót röhögünk első berúgásukon, amikor Klara bátyja házibulit rendez, és Bobo, aki kicsit bele van zúgva a fiúba, összeiszik mindenféle finomságot, majd pont beletrafál a srác kedvenc lemezgyűjteményébe.

Hedvig egyre inkább átveszi a két lány, főleg a karakánabb Klara stílusát, életében először érzi magát ő is őszintén szabadnak, mert a punknak nincsenek korlátai, nem kell hozzá különösebb tehetség (pedig ő még egy pár punkszám lassabb verzióját is el tudja játszani :-) ).

A gyerekeknek hihetetlenül jó dumája van, veszekedéseik, kibéküléseik hitelesek, pörögnek. Rég láttam ilyen klassz játékot fiataloktól, a nagyszájú Klara-t játszó Mira Grosin sziporkázik, a kicsit visszahúzódóbb, frusztráltabb Bobo-t alakító Mira Barkhammar minden egyes pillanatával pedig együtt tudunk érezni. A mellékszereplők is nagyon megállják a helyüket, főleg a közösségi házban dolgozó két, kicsit szerencsétlen férfi, akik ki akarják oktatni a csajokat a zenélésről, majd Hedvig, amikor életében először van a kezében elektromos gitár, csúnyán lealázza mindkettejüket.

A gyerekek nem ritkán bölcsebbek a felnőtteknél, bármennyire rosszalkodnak, bármennyire lázadnak. Az, hogy valami punk, ebben a filmben a koraérett tinik számára nagyon sok mindent jelent. Csapatszellemet, és egyediséget, jóra való nevelést, egymás elfogadását, az idősebbek romlottságának felismerését és kizárását.

Hát, remélem a punk még nem halott!

Mi vagyunk a legjobbak! (Vi är bäst!, 2013)
színes, feliratos, svéd filmdráma, 102 perc
- Értékelés: 10/8 raptor
- Rendezte: Lukas Moodysson
- Szereplők: Mira Barkhammar, Mira Grosin, Liv LeMoyne

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!