Múlt héten szerdán mutatta be Szombath Máté első tévéfilm-méretű munkáját, a Feketerigót. A támogatási rendszeren kívül készült alkotást haverok, barátok, munkatársak segítségével hozta össze 400.000 forintból a mindössze 24 éves rendező, három év alatt. Három év akkor is sok egy ember életéből, ha már mögötte van hat-hét nagyjátékfilm, de ilyen fiatalon vállalkozni erre a grandiózus húzásra… Első körben respect! De vegyük úgy, hogy most ezt a körülményt nem számoljuk bele a mű megítélésekor.

Őszintén mondom, komoly fenntartásaim voltak a Manccsal kapcsolatban, nagyon régen láttam jó magyar családi vagy ifjúsági filmet, hiszen nem is igazán készült ilyesmi az elmúlt években. Kellemesen csalódtunk, a Mancs egész bájos, és a kisebbek garantáltan izgulni fognak rajta!

Majd amikor milliárdos cégbirodalmunk egyik fürdőmedencével megtámogatott irodájából számolgatjuk a ropogós bankókat, megmosolyogva fogunk visszagondolni a kezdeti évekre, amikor még egy 10 000-es olvasottságot hozó bejegyzéstől is majd kiugrottunk a bőrünkből. Avagy lássuk, mitől gerjedt be idén leginkább a honi geek társadalom!

Egész sok magyar film született ebben az évben, volt vígjáték, szakítástörténet, zenésfilm, dráma, szkeccsfilm, eastern is. Előkerültek régebbi arcok, mint Pálfi György, Hajdu Szabolcs, Mundruczó Kornél vagy Török Feri, és újak is lettek, mint Reisz Gábor, Zomborácz Virág és a többiek, sok idén az elsőfilmes!

Az időutazás olyan fiktív technológia, amelyet a sci-fi írók tökélyre fejlesztettek az elmúlt száz évben. Manapság egészen hiábavalónak tűnhet ezzel kísérletezni, mivel az ismert standardok mentén haladva legfeljebb egy jó kalandregényt lehet kerekíteni. Természetesen léteznek variációk: megváltoztathatatlan múlt, időn kívüli főhős, nagypapa paradoxon, duplikáció, alternatív univerzumok teremtése, ezek közül azonban szinte lehetetlen kitörni. Az időutazás napja című magyar regény épp ezért nem is tesz rá kísérletet. Ennél valami sokkal érdekesebbet húz elő a pakliból: tömegcikké teszi a technológiát.

Manapság nagyon nehéz feladat jó meseregényt írni. Nem a mesés elemek halmozása bonyolult, hanem az, hogy valami igazán eredetit alkosson a szerző. Lakatos Istvánnak ezt második regényében csuklóból sikerült megoldania. Nem csupán a legkisebb királyfi történetét olvashatjuk ezredszerre, hanem kapunk mellé jó adag humort, elképesztő lényeket, szerethető karaktereket és – ami a legfontosabb – egy pöpecül összerakott clockpunk világot.

Vannak azok a magyar filmek, amik jobbára úgy készülnek el, hogy fogja magát néhány lelkes ember és a jelenlegi támogatási rendszeren kívül készítik el vízióikat, aztán még találnak is mellé egy-két producert, aki segíti a munkájukat. Valahogy pont így készült A Drága Elza! című új magyar film is, ami hibái ellenére néhány tekintetben dicsérhető alkotás.

Felvidéki Miklóssal készített interjúnk második részéből kiderül, az alkotó mit gondol a magyar képregények helyzetéről, valamint mesél a Papp Laci és A fiú akit Zsuzsinak hívtak című műveiről. A képregénykészítés árny- és világos oldalait is bemutatja, illetve kifejti,  milyen lehetőségei vannak ma egy kezdő alkotónak. Lehetőség van, csak jó képregényt kell csinálni – szól a recept, de ez tényleg ilyen egyszerű lenne?

Az Undergrunderben ezúttal egy újabb magas szinten alkotó ifjú képregényrajzolót mutatunk be: ő Felvidéki Miklós. A pillanatnyilag a MOME hallgatójának néhány képregénye már nyomtatásban is megjelent, de ahogy a legtöbben úgy ő sem elégszik meg ennyivel. Storyboard-rajzolóként és grafikusként is megállja a helyét, na persze a számára az lényeg mindenkoron az, hogy rajzolhasson.

Újonnan induló videó-sorozatunkban a magyar képregényes élet fiatal arcai mutatkoznak be. Őszintén nyilatkoznak a kezdeti időkről, terveikről, vágyaikról és arról, hogy „mennyire is éri meg képregényezni Magyarországon”. Jellemzően semennyire, de sokuknak nem is ez az, ami számít. Csak maga a képregény.