Múlt héten szerdán mutatta be Szombath Máté első tévéfilm-méretű munkáját, a Feketerigót. A támogatási rendszeren kívül készült alkotást haverok, barátok, munkatársak segítségével hozta össze 400.000 forintból a mindössze 24 éves rendező, három év alatt. Három év akkor is sok egy ember életéből, ha már mögötte van hat-hét nagyjátékfilm, de ilyen fiatalon vállalkozni erre a grandiózus húzásra… Első körben respect! De vegyük úgy, hogy most ezt a körülményt nem számoljuk bele a mű megítélésekor.

Már másfél hét telt el azóta, hogy láttam a filmet és – soha nem volt még velem ilyen – egyszerűen elképesztő módon megizzaszt, hogy megfelelő módon át tudjam adni a gondolataimat bárkinek erről az alkotásról. Nem azért mert rossz, de azért sem, mert olyan rendkívüli. Az egyszeri blogger el fogja intézni annyival, hogy „lelkesedésből filmet csinálni, mindegy milyen a végeredmény, tiszteletreméltó dolog”. Én meg határozottan azt vallom, hogy amikor már a mozi sötétjében ülök és nézem az alkotást, baromira nem érdekel ki mennyit dolgozott vele éveken keresztül – csúnya dolog, de tényleg nem. Nézőként nekem a film az elejétől a végéig tart, nem az azt megelőző három évben kezdődik és a fesztiválkörút végén fejeződik be. Viszont nyilván egy ilyen filmnél ez mégis megkerülhetetlen.

         
Mátét ismerem néhány éve, nem vagyunk ugyan közeli ismerősök vagy barátok, de én mindig is tiszteltem elhivatottsága miatt (pl: Skyward Pictures) ami – bár elég hasonló területen mozgunk, hasonló célokkal – bennem soha nem volt meg például ahhoz, hogy három évig csináljak egy filmet. Holott a honi filmes berkekben lassan divattá válik (VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, Free Entry (interjúnkat a rendezővel itt hallgathatjátok meg), Drága Elza!, Fekete leves) nem várni állambácsira pénzügyben. Természetesen ilyenkor elő lehet venni a magyar pénzosztó-szervek felelősségét vagy azt, hogy a csóróság kreatívvá tesz és ez tulajdonképpen még jó is. Mert amúgy az. Egy biztos: „lelkesedésből filmet csinálni, mindegy milyen a végeredmény, tiszteletre méltó dolog”. Felteszem, ha lenne bennem elegendő bátorság, én is belevágnék. De ez csupán a bátorság kérdése lenne?  

A VAN, a Free Entry de még a Drága Elza! rendezője is, mind olyan emberek, akiknek a filmkészítés ha nem is a kisujjukban de legalábbis valamelyik testrészükben van – hogy egyébként milyenek ezek az alkotások más kérdés – a Fekete leves kivétel mert a többivel szemben simán szar ahogy van. De érezhetően filmkészítéssel hosszú ideje foglalkozó emberek csinálták őket, aránylag profi stábbal, akiknek szándékuk van a filmmel – ha úgy tetszik: „vanmondanivalójuk”. 

           
És ha valaki azt hinné, én azzal gyanúsítom Mátét, hogy nincs mondanivalója, az téved. Szombath Máténak ugyanis nagyon fontos üzenete van: nem nagyon akarunk felnőni, de mégis muszáj, mert gyerekek sem maradhatunk örökké. És ezt bizony elég szar átélni. Viszont félek tőle – bármennyire is magaménak érzem ezt a gondolatot – ez így önmagában még nem egy erős állítás. Ráadásul egy 24 éves ember – legyen bármilyen érzékeny és tehetséges (szerintem Máté az) – még nem rendelkezik annyi élet-, de főleg szakmai tapasztalattal, hogy a végeredményben ne érezzünk valamilyen éretlenséget. Ez egyébként egyáltalán nem zavaró de kétségtelenül jelen van.

A történet szerint az önmagát unó és ezért helyét kereső fiatal művészarc, Kolos (Viktor Balázs) összefut régi gyerekkori barátjával, Márkkal (Lugosi Dániel), aki egy csapásra magával rántja a felelőtlenség és a carpe diem, punk-életmódba. Ahol nincsenek idegesítő barátnők, kötelezően leadandó házi feladatok, aggódó anyuka, befizetetlen csekk. Viszont van zene, alkohol, drog, "iszonyatjónők", felelőtlenség, másnapok és lamentálás gondtalanul az élet nagy dolgain.

Van egyszer itt szó a konvenciókkal való szembemenésről, a függetlenség kérdéséről, a család fogalmának újraértelmezéséről, a barátság törékenységéről. De ezek a generációnkat – Mátéét s csakúgy az enyémet – érintő kérdések egyfelől külön-külön is megérnének egy filmet, másfelől nem lehet csak úgy egymás mellé állítani őket, hogy akkor én ezekről fogok beszélni ebben a filmben. A Feketerigó viszont mégis ezt teszi. Felsorolásszerűen érinti az  összes fontos generációs problémát és egy egészen egyszerű ívű történet különböző pontjain felveti ezeket, de nem igazán ad rájuk választ vagy megoldást. Számomra ez csak azért baj mert én tudom, hogy mit hiszek ezekről a kérdésekről, de azt nem, hogy Máté mit gondol – pedig elképesztően érdekel! És néhány jelenet erejéig ugyan elindul valami, de sajnos a jól induló jelenetek narrációba csapnak át, alapvetően érvényes, de néha közhelyes gondolatok lesznek belőlük.

Hiába volt ismerős a punk-életforma önpusztításának romantikája, vagy a felnövés ridegsége, ha egyszerűen nem tud számomra újat mondani, vagy újszerűen bemutatni az ismerős problémát. Mindemellett elképesztő erős hangulata van bizonyos jeleneteknek és ezek teljesen hitelesek is. Az egyik kedvencem egy party-montázs, ahol egy szubjektív kamerába különböző iszonyatjónők csábítgatják a fiúkat (Sosovicza Anna, Csata Hanna, Tolnai Klári). Tipikusan nem egy nagy mutatvány felvenni, viszont összevágni a megfelelő muzsikára már annál inkább. Ez egyébként az egész filmre igaz, Salvatore Giuliano a film operatőre, aki egyszerű, de erős beállításokkal dolgozik, melyek általában kifejezetten jó ritmusban vannak összevágva. Ami viszont feltűnik, hogy mivel a film három év alatt készült el, ezért bizonyos képeken még érezhető némi amatőrség. Akár egy-egy jeleneten belül is kitalálható, hogy a három év alatt mit mikor forgattak. Akad egy-egy rossz helyre állított kamera, össze nem fényelt kép egymás után, egy-két alulplánozott jelenet. Utóbbira példa a második jelenet, ahol Kolos a barátnőjét (Simon Lea) rajzolja éppen és összesen három vagy négy beállításban zajlik le a dialógus.

A zenei montázsok viszont példaértékűen magas színvonalon működnek. Szombath egyébként is jeleskedett már kliprendezőként (Fekete Teve - Rőzse dalok négy részes klipsorozat), jó zenei ízléssel válogatta meg a film soundtrackjét és a közreműködő zenekarokat. A Márkot alakító Lugosi Dániel egymaga és a Dafke nevű zenekarával, a Tündérvese formáció és – amiért áldom Máté nevét, hogy megismerhettem ezt a zenekart – a Mayberian Sanskülötts zenéli végig a filmet. Utóbbi felel a film főcímzenéjéért is, amely koncertet adott a vetítés után és hát... Az alábbi számuk (is): tökéletes!

A két fő karakter Márk és Kolos akiknek vinniük kéne a filmet, tulajdonképpen megbirkóznak a feladattal. Lugosi Dániel például kifejezetten élvezhető alakítást nyújt az anarchista életművész szerepében. Játéka őszinte, önazonos és borzasztóan erős minden megnyilvánulása. Viktor Balázs viszont... Egyszerűen nem érdekes. Ez részint a forgatókönyv hibája is, mivel eléggé egydimenziósra lett írva. Tulajdonképpen azok a mélységek, amikről maga a film is szól, egyszerűen nincsenek eljátszva így olyan mintha a narrációval próbálták volna ellensúlyozni Viktor Balázs játékát. A mellékszereplők, a gyerekszínészek és a különböző montázsokban feltűnő apróbb szerepekben megnyilvánuló színészek viszont mindig jókor vannak jó helyen. Nem nyomják el a főszereplőket és azok sem őket. Nagy Mari viszont, aki egy ponton feltűnik a filmben, egyszerűen sok. Mintha túl sok mindent akarna belenyomni abba a nagyon kevés játékidőbe, amit a filmben tölt el. Szóval őket leszámítva abszolút jól működnek a színészek, jól vannak vezetve és mégsem érződik rajtuk a rendezői kéz által hagyott esetleges pofon nyoma. 

Végső soron ez a film tulajdonképpen nem rossz, még akkor sem, ha rendelkezik néhány gyerekbetegséggel, amik később abszolút kijavíthatók (de ezeket megtapasztalni mindenképpen szükségszerű). Más kérdés, hogy a néző mennyire fogja magáénak érezni ezt az "életérzést", amit a film bemutat. Mert ha van ilyen műfaj, akkor ez egy "életérzés-film", emiatt pedig sok helyen kikezdhető. Szombath Máté ettől függetlenül elég kompakt dolgot rakott le az asztalra, jó ízléssel választ témát, nem a vakvilágba osztja az észt, de mindenképp jót tett volna a filmnek ha átmegy egy forgatókönyv-fejlesztésen. Nagyon kíváncsi vagyok rá mondjuk újabb három év múlva! 

Feketerigó (Blackbird, 2015)

- Értékelés: Ezt most mindenkire rábízom aki már látta a filmet!
- Rendezte: Szombath Máté
- Szereplők: Lugosi Dániel, Viktor Balázs, Nagy Mari, Simon Lea, Csata Hanna, Tolnai Klári, Sosovicza Anna

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!