A képregény-adaptációs filmeket nem igazán lehet azzal "vádolni", hogy felülreprezentálná a női karaktereket. Pedig a Marvel bővelkedik izgalmas, erőteljes és érdekes női hősökben. Más kérdés, hogy ezeket a lehetőségeket eddig nem nagyon játszották ki se a mozis, se a sorozat-adaptációkban. Vajon képes az Agent Carter változtatni ezen?

Furcsa évet írtunk 2014-ben, már ami a játékcímeket illeti. Ha egy diagramon kellene ábrázolni, hogy az idén hány játék okozott meglepetést és csalódást, valószínűleg egy nyamvadt egyenes vonal nem lenne az ábrán, annyira kiszámíthatatlan lett. Kiugró teljesítményeket láthattunk kis csapatoktól, óriási lebőgéseket a nagyoktól. Ha objektív szemmel nézzük az évet, ez inkább a "folytatások" és remasterelt címek éve volt, amit azért annyira nem szeretünk. Vagy nevezzük inkább rókabőr-lehúzásnak? Mindenesetre pár kellemes folytatás és rengeteg olyan nextgen átportolás is született, ami valamelyik tavalyi nagy cím felturbózott változata. Nézzük, hogy 2014-ben melyek voltak azok a játékok, amik valamivel többet, jobbat, kiemelkedőbbet tudtak mutatni az átlagnál.

Majd amikor milliárdos cégbirodalmunk egyik fürdőmedencével megtámogatott irodájából számolgatjuk a ropogós bankókat, megmosolyogva fogunk visszagondolni a kezdeti évekre, amikor még egy 10 000-es olvasottságot hozó bejegyzéstől is majd kiugrottunk a bőrünkből. Avagy lássuk, mitől gerjedt be idén leginkább a honi geek társadalom!

A Telltale Games sorra hozza ki a legjobb sorozatokból és filmekből, képregényekből adaptált kalandjátékokat. Az amerikai fejlesztőgárda baromi okosan csinálja a munkáját, mert egyszerre három, rendkívül fontos elemet visz tovább, sőt, előremutatóan a fejlődés irányába tolja a játékipar bizonyos szegmenseit. Elsősorban a régi kalandjátékosoknak próbál kedvezni, ami az utóbbi időben a mainstream-től sokkal távolabb került. Másodsorban a sorozatokat, képregényeket, filmeket zabáló tizen-huszon-harminc-éveseknek játék formájába oltja eme komoly és lassan a könyvolvasást is felváltó szenvedélyüket, egy teljesen új formulában. Harmadrészt a kalandjátékot eddig kevésbé preferálóknak akar nyújtani valamit. Sok esetben leegyszerűsítve, fogyasztható, interaktív moziként hivatott átadni a játszás élményét. Legújabb címük, a The Game of Thrones: Iron from Ice – A Telltale Games Series hozza a szintet, de vajon kinek való a Telltale Games legújabb játéksorozata?

A Ubisoft közönségének kevésbé tetszett az első Assassins's Creed, mert a monotonitás, a feladatok állandó ismétlődése a játékosok legtöbbjének kedvét szegte a folytatástól, ellenben szakmailag elismert lett, hiszen a sandbox játékokon belül mégis teljesen új elképzeléssel találkozhattunk. Az Ubisoft – akkor még – hallgatott a közönség kritikájára: 2009 novemberében a második epizóddal folytatta az asszaszinok és a templomosok közötti küzdelem bővebb kibontását. Minden hibáját próbálták kijavítani, ami az első részben felróható volt, minden apró elemét tökéletesen helyretéve egy forradalmian új lopakodós-akció-kalandjátékot sikerült összepakolniuk. Miért mondhatjuk, hogy a második rész a legkomplexebb és legjobban sikerült epizódja az azóta (talán már túl) sok részesre duzzadt szériának?

A játékoknál nem csak a szemünkre, hanem hallójáratainkra is egyre nagyobb szükségünk van. Évről évre megjelenik egy-egy cím, aminek zenei aláfestése és benne hallható motívumai, vagy maga a főcímdala is a játékra hangolódást, a világába való bevonódást (függőség esetén "beszopódást") segíti elő. Megfigyeléseim alapján akkor jó egy játékban hallható zene, ha az tökéletesen passzol a világának hangulatához és valamilyen plusz érzést tud kelteni a játékosban, a másik pedig, hogy könnyen társíthatóvá válik, "hozzánő" a játékhoz az éppen felcsendülő dallam.

E heti vendégünkkel, Puzsér Róberttel beszélgettünk a geekségről. Az adásban azt kutatjuk, hogy mi is maga a geekség egyáltalán. Kik azok a geek-ek, mit csinálnak és miért azok, akik? Van-e különbség a nerd-ek és a geek-ek között? A fejtegetések közepette elkalandozunk South Park-ba, a Katona József Színházba és ellátogatunk mind Indiana Jones, mind az Uralkodó világába is. Valamint nem utolsó sorban még Robi nappalijába is, ahol az Erő mindent átjár.

A játéktörténelem kezdete óta a férfiak uralják a játékos-társadalom nagyobbik részét - tisztelet a kivételnek, illetve azoknak a nőknek, akik rendkívül lenge fehérneműkben Xbox-oznak és még fotózni is engedik magukat. Jómagam (és talán férfitársaim nevében is) bizton állíthatom, hogy imádunk a gép előtt görnyedni és kockulni, ám azt kevesebbszer vesszük észre, hogy többnyire, sőt, rendszerint férfi karakterrel megyünk, főleg az akciójátékok zömében. És persze egyre többször kapunk ellenpéldát is, de valljuk be, hogy az esetek többségében mindig a kigyúrt, izmos, tipikus férfias jellemekkel rendelkező hímnemű egyeddel kell megmenteni, elpusztítani, vagy helyrepofozni a világot, az egész univerzumot, vagy a leendő asszonyt. Érdemes közelebbről megvizsgálni, hogy a férfi hőskarakterek milyen tulajdonságaik által válnak el, vagy csatlakoznak egymáshoz, és milyen csoportokba sorolhatjuk őket.

A játékokról és filmadaptációikról szóló podcast-ünk utolsó részében a jövő felé pislantunk. Az elmúlt pár évben elterjedt az a trend, hogy a játékok egyre filmszerűbbé váltak. Jó példa erre a Beyond Two Souls vagy a Mass Effect-trilógia. Hová vezethet a virtuális tér kiterjedése, illetve milyen hatással lehet ez a jövő generációira? Egyáltalán kell-e nekünk gamer-eknek még egy dózis a filmszerű játékokból? Az előző részek itt és itt érhetőek el. A válaszok pedig alant a podcast-ben...

A számítógépes játékokból készült filmekről szóló adásunkban, ezúttal napjaink adaptációval foglalkozunk. Számos példát találhatunk az elmúlt 14 évből, ám a megannyi cím nem feltétlenül jelenti ám a minőséget is. Sőt mi több: inkább az a jellemző, hogy mialatt a stúdiók milliókat ölnek a látványba, illetve abba, hogy alapvetően "visszaadják a játékot" a nézőknek, addig a történetekkel már kevésbé foglalkoznak. Persze azért akadnak kivételek...