Az időutazás olyan fiktív technológia, amelyet a sci-fi írók tökélyre fejlesztettek az elmúlt száz évben. Manapság egészen hiábavalónak tűnhet ezzel kísérletezni, mivel az ismert standardok mentén haladva legfeljebb egy jó kalandregényt lehet kerekíteni. Természetesen léteznek variációk: megváltoztathatatlan múlt, időn kívüli főhős, nagypapa paradoxon, duplikáció, alternatív univerzumok teremtése, ezek közül azonban szinte lehetetlen kitörni. Az időutazás napja című magyar regény épp ezért nem is tesz rá kísérletet. Ennél valami sokkal érdekesebbet húz elő a pakliból: tömegcikké teszi a technológiát.

Rendhagyó poszttal jelentkezünk, ami egyben az "előzetese" egy januári projektünknek: szeretnénk geek-tematikájú novellákat is megosztani veletek, de mivel Rick Rocktansky annyira megihletődött egy aktuális közéleti esemény kapcsán, nem várhattunk vele egy hónapot. A téma tehát adott, de a valósággal való bármilyen egyéb egyezés csupán a véletlen műve.

Manapság nagyon nehéz feladat jó meseregényt írni. Nem a mesés elemek halmozása bonyolult, hanem az, hogy valami igazán eredetit alkosson a szerző. Lakatos Istvánnak ezt második regényében csuklóból sikerült megoldania. Nem csupán a legkisebb királyfi történetét olvashatjuk ezredszerre, hanem kapunk mellé jó adag humort, elképesztő lényeket, szerethető karaktereket és – ami a legfontosabb – egy pöpecül összerakott clockpunk világot.

Sok barátom azt állítja, hogy szar a humorérzékem. Mindenen vihogok, ha Chaplin elcsúszik, a Jerry felgyújtja Tom farkát, ha Néma Bob bólint egyet, ha korogni kezd a gyomrom egy tanóra közben, sőt, még ezen a viccen is nevetek: „ Hogy lesz egy póknak telefonja? Felmászik a sarokba aztán telefonja.” /by: H.J.A/. A szemem bekönnyezik, ha van rajtam szemfesték, elkenődik, ha ezt észreveszem, még azon is röhögök. Dumb és Dumber nem lettek ebben a pajtásaim, se velük, se rajtuk nem tudok nevetni. Kritika. 

Csepella Olivér neve egyre ismerősebben csenghet már nem csak grafikusi és képregényes körökben. Az elmúlt hónapban az tartotta lázban az internet vonatkozó részét, hogy összejöjjön a pénz Olivér kezdeményezésére, melyben a Nyugatos írók/költők összezúznak néhány zombikoponyát több mint 100 oldalon keresztül! Nézzük hol tartunk most! 

Az a keserű igazság, hogy Ridley Scott ezt a filmet nagyon eltolta. Nem kicsit, nagyon. Olyannyira, hogy még a mester hozzám hasonló tisztelői is csak álmélkodni és sűrűn sopánkodni fognak majd az alkotást nézve, miután az nem egyszerűen több sebből vérzik, de úgy rossz, ahogy van. Utólag azt kell mondanom, hogy az Exodus, ez a biblikus bóvli oly módon fog bevonulni a filmtörténelembe, mint a 2014-es év egyik legvárósabb ígérete, ami végül a legepikusabb melléfogásnak bizonyult. Kapkodó, elnagyolt történetvezetés, bűnrossz dialógusok és halovány, jóformán a nullával egyenlő harci jelenetek: ez az Istenek és királyok, amit most jól szétcincálunk.

Már második alkalommal került megrendezésre a Roboraptor Podcast Live, ezúttal pedig egy korábban blogunk által már tárgyalt filmet: a Primert tekintettük meg. Nem egyszerű erről a filmről beszélni, de szerencsére a kiváló hallgatóság nyitott volt a párbeszédre! Ebben az évben már csak egy Live Podcast lesz, de januárban újra találkozunk! 

A Telltale Games sorra hozza ki a legjobb sorozatokból és filmekből, képregényekből adaptált kalandjátékokat. Az amerikai fejlesztőgárda baromi okosan csinálja a munkáját, mert egyszerre három, rendkívül fontos elemet visz tovább, sőt, előremutatóan a fejlődés irányába tolja a játékipar bizonyos szegmenseit. Elsősorban a régi kalandjátékosoknak próbál kedvezni, ami az utóbbi időben a mainstream-től sokkal távolabb került. Másodsorban a sorozatokat, képregényeket, filmeket zabáló tizen-huszon-harminc-éveseknek játék formájába oltja eme komoly és lassan a könyvolvasást is felváltó szenvedélyüket, egy teljesen új formulában. Harmadrészt a kalandjátékot eddig kevésbé preferálóknak akar nyújtani valamit. Sok esetben leegyszerűsítve, fogyasztható, interaktív moziként hivatott átadni a játszás élményét. Legújabb címük, a The Game of Thrones: Iron from Ice – A Telltale Games Series hozza a szintet, de vajon kinek való a Telltale Games legújabb játéksorozata?

Hogyha egy kicsit jobban szétnézünk a New 52 címei között, találhatunk egy csiszolatlan gyémántot. A Francis Manapul és Brian Buccellato által fémjelzett új Flash egy kiemelkedően jó sorozat, amit minden képregényrajongónak el kell olvasnia. Maga a történet és a rajzolás is magával ragadó, pörgős események tornyosulnak ránk, de mégis egy teljesen más aspektusból kell vizsgálnunk ezt a ciklust. Manapul és Bucellato teljesen újraértelmezte Flash eredetét és a DC univerzumban elfoglalt helyét, amivel semmi gond nincsen, hiszen egy másik szemléletmód, mindig frissítően hat. A fontosabb kérdést az olvasónak kell feltennie magában. Képes e befogadni ezeket a változásokat? Képes-e a konvenciók ellen menni? Tud-e ellent mondani azoknak a hangoknak a fejében, amik azt mondják: „bassza meg ez nem is így van!”. Vegyünk egy pár ilyen példát és nézzük meg, hogy miben más és, hogy miben jobb vagy rosszabb ez a Flash elődeihez képest.

Ash visszatért! Igen ám, csakhogy a hülyéje ugyanabba a kies-kietlen kunyhóba ruccant ki barátnőjével, Lindával, ahol már egyszer... Hoppá-hoppá, na álljon csak meg a menet! Szóval ez ugyanaz a ház, ugyanaz a barátnő és ugyanaz a Necronomicon? Mi folyik itt?! Hát ez a félnótás Ash nem tanult a 6 évvel korábban történt rémségekből? Egyáltalán hogy-hogy életben van még? Mi ez a megannyi déjá vu a sztoriban és úgy mégis miféle folytatás ez? Mivaaan?! - Ilyen és ehhez hasonló égető kérdések merülhetnének fel bennünk, ha még nem láttuk volna a Gonosz halott 2-t. De láttuk. És piszkosul élveztük.