Rendhagyó poszttal jelentkezünk, ami egyben az "előzetese" egy januári projektünknek: szeretnénk geek-tematikájú novellákat is megosztani veletek, de mivel Rick Rocktansky annyira megihletődött egy aktuális közéleti esemény kapcsán, nem várhattunk vele egy hónapot. A téma tehát adott, de a valósággal való bármilyen egyéb egyezés csupán a véletlen műve.

            Végül megszavazták, mert senki sem tehetett ellene.

            Ő főleg nem. Csak állt a sorban, ahová akarata ellenére állították, és várta, mi lesz.

            Vizelnie kellett, parancsszóra.

            Gyűlölte a hasonló procedúrákat. Nevelőotthonban cseperedett, egy isten háta mögöttinek is csak jóindulattal nevezhető helyen. Nyilvános ürítés, együtt zuhanyzás: a napi rutin részei. Soha senki nem vegzálta, de ettől még magányosabbnak érezte magát. Ha valaki meg akarta volna erőszakolni, legalább szóba álltak volna vele. Nem bántották, sőt, kivételeztek vele.

            Úgy kezelték, mint valami kísérlet termékét. „X-páciens”- nek szólították, az alkarján lévő anyajegy miatt. Azt állították, így született. Ő tetoválásnak vélte.

            Csak azt tudta, amit elmondtak neki. Egy külvárosi kórház bejárata előtt bukkantak rá, újságpapírral kitömött kartondobozban. Nem volt neve. Senkije és semmije. Az állam puszta jóindulatból nevelte fel. Egy darabig.

            - Az állam puszta jóindulatból nevelt fel – hangsúlyozták neki gondozói.

            Nem szerette őket. Mindegyik buta volt, ápolatlan és szeszszagú. Félve, tisztelettel, de szeretet nélkül kommunikáltak vele. Mintha éreznék, hogy árthat nekik.

            Csendben meghúzódott. Tette, amit kellet, bólogatott, helyeselt, magatartására nem lehetett panasz. 

            Ez biztosította, hogy meglépjen. Egy délutáni, udvari séta során leszakadt a többiektől, aztán átugrotta a három méter magas kőfalat. Nem tudta, miként képes rá, de biztos volt benne, hogy megteheti.

            Sikerült.

            Megszabadult.

            Végkimerülésig szaladt, nem tudta, merre, csak annyinak örült: el. El, messzire.

            Sokáig maradéktalanul megőrizte szabadságát, önállóságát és személyiségét. Nem vágyott sokra, de ezekhez ragaszkodott. Beérte annyival, hogy önmaga lehessen. Dolgozott, ahol és amit tudott, lakott, ahol és akivel lehetett.            

            Egy napon begyűjtötték. Épp a Gellért-hegyi Szabadság-szobor mellett üldögélt, azon gondolkodott, mi és miért van a világban.

             És most itt van. Vizelnie kell. Mert megszavazták, és senki sem tehetett ellene.

             Egy hófehér orvosi köpenybe rejtőző, szélesen vigyorgó, tekintet helyett szarukeretes szemüveget viselő férfi tornyosul fölé.

            - Rajta - mondja.

            - De nem kell – mondja ő.

            A szarukeret megvillan, az alá rendezett nikotinsárga mosoly töretlen.

            - Rajta.

            Egy, két, majd kisvártatva egy harmadik csepp.

            - Köszönöm. Odakint várjon.

            Leül.

            Vár.

            Hosszú percekig.

            Az ajtó mögül izgatott hangokat hall.

            - Megtaláltuk! Ő az! Az X-páciens!

            Felkapja a fejét. Fülel.

            Fekete egyenruhás fegyveresek szivárognak a folyosóra. Úgy tesznek, mintha nem látszódnának.

            Nyílik az ajtó. A nikotinsárga mosoly azt mondja:

            - Kérem.

            Belép.

            Az asztalon álló laptop képernyőjén több böngészőablak nyitva. A szarukeret nem törődik vele, mit tud, hisz tenni semmit sem tehet.

            Kép egy csecsemőről, alkarján apró, „X” alakú tetoválás. Hivatalosnak tetsző szövegek:

            „A génmódosított alany egészséges, belső szervei hibátlanul kialakultak, élettartama megjósolhatatlan.”

            „Irdatlan fizikai teljesítmény, tudattalan levitáció”.

            Fotósorozat saját magáról a nevelőintézetben. Sorban áll az ételért, sétál, alszik. Senki sem bántja, sőt, kivételeznek vele.

            Biztonsági kamera felvétele a pillanatról, ahogy átugorja a kőfalat.

            „X-páciens holléte ismeretlen, azonnali, kiemelt fontosságú intézkedés javasolt.”

            „DROGTESZT-PROTOKOLL ÉLETBE LÉPTETVE.”

            - Kérem, foglaljon helyet.

            A nikotinsárga mosoly vicsorba torzul.

            Ő az ajtó felé veti magát.

            Kivágódik a folyosóra, áttör a fegyveresek gyűrűjén, a lépcsőházba ront, lefelé indul, de a rohamszerű bakancsdobogást hallva inkább felfelé fut.

            Kijut a tetőre.

            Egy helikopter kering a feje felett. Fekete egyenruhás kommandósok rohannak felé. Megafon üvölt:

            - A saját biztonsága érdekében: NE TEGYEN SEMMIT!

            A tető pereme felé hátrál. Nincs vesztenivalója.

            Elveszti az egyensúlyát. Átzuhan a párkányon.

            Több

            métert

            zuhan

            mielőtt

            rádöbben,

            hogy nem muszáj ezt tennie.

            Megáll a levegőben.

            Elsőre furcsa, ijesztő, de nem teljesen idegen érzés. Ura magának és tetteinek. Széttárja a karjait. Föl, le, jobbra, majd balra indul.

            Mindegyik út az övé. Azt választja, amelyiket csak akarja.

            A járókelők nyakukat tekergetve, sikoltozva bámulnak rá.

            Az egyenruhások önkívületben bömbölik felé vezényszavaikat.

            Jobb kezének feltartott középső ujjával búcsúzik, és beleveti magát az égbe.

Nemes András, 2014.

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!