A Hitman című számítógépes akciójáték drámai alapkonfliktusa, hogy egy öltönyös, kopasz embert irányítva más embereket lövöldözhetsz benne halomra. Ha azt gondolnád, ez a soványka koncepció nem feltétlenül indokol egy élőszereplős adaptációt, baromira igazad lenne. A Cthulhu Démoni Hollywoodi Bértollnokai Szakszervezet prominens személyisége, Skip Woods (Die Hard 5), és az amúgy nem teljesen tehetségtelen, ám ekkor még nyilvánvalóan tök tapasztalatlan rendező, Xavier Gens (Frontiers című brutkó horrora amúgy erősen ajánlott tananyag) 2007-ben úgy gondolták, jó biznisz lesz filmet eszkábálni a vonalkód-tetkós gyilkológép bámulatos kalandjaiból. Meg fogtok lepődni: kurvára nagyot tévedtek.
A történet gyanánt elénk kérődzött közhelykollekció szerint a gyilkolásra kitenyésztett, 47-es számú ügynök (Timothy Olyphant) megbízást kap a fiktív orosz elnök, Mikhail Belicoff (az egyébként kiváló, itt azonban méla unalommal gonoszkodó Ulrich Thomsen) likvidálására. Emberünk lazán abszolválja is a feladatot, ám hamarosan kiderül, hogy az elnök él és virul (ez mondjuk elég meglepő, lévén, hogy láttuk, ahogy szétloccsan a feje), sőt, a jelek szerint ő maga adott megbízást önnön kinyírására. A 47-es a csúnya átverés okán meglehetősen bepipul (ezt csak én mondom, Olyphant arcán nem nagyon látszik ilyesmi), és nekilát, hogy durván megbüntesse az arra érdemeseket. Ja, és közben összefut a szexi prostival, Nika Boronínával (Olga Kurylenko), de nem tudom, miért, mivel a csajnak konkrétan semmi szerepe nincs a történet további alakulásában, leszámítva, hogy időnként pucéran végiglejt a kamera előtt

A halványan élvezetes akciómozi előállítása elvileg nem agysebészet: szükséges hozzá egy karizmatikus, lehetőleg az átlagnál némiképp előnyösebb fizikai adottságokkal megáldott főhős, tekintélyes mennyiségű hulla-alapanyag, egy erőteljesen utálható főgenyó, pár tökös egysoros, valamint az agyradírként funkcionáló, látványos közelharcok, nyaktörő autós üldözések, szemkápráztató robbanások. Az igazán jó akciómozi esetében persze a fentinél lényegesen komplexebb a képlet, de ne legyünk telhetetlenek, tegyük fel, hogy a Hitman megtekintésétől pusztán egyszeri kikapcsolódást, tét nélküli szórakozást, laza kornyadozással töltött másfél órát várunk. Nos, be kell vallanom, én ezek helyett inkább kis híján agyvérzést kaptam.

A szkript ezer sebből vérzik, a dialógusokat mondatonként cincálhatnám ízekre, a szereplők képesek akár egy jeleneten belül többször is ellent mondani saját maguknak, illetve addig sejtetett motivációiknak. A történések mindenféle koherencia, vagy következetesség nélkül követik egymást, a drámázás súlytalan, a faék egyszerű jellemek is elrajzoltak, a párbeszédek a semmiből indulnak és a semmibe futnak, a 47-es és Nika közötti esetlen évődés pedig kifejezetten kínos, sőt, enyhén beteges is. Készítőink elvárnák, hogy egy humortalan, halvérű, minden lehetséges szituációt ugyanazzal a blazírt fapofával lereagáló, aszexuális pojácával azonosuljunk, akiről a teljes játékidő alatt egyáltalán semmit nem tudunk meg azon kívül, hogy tud lőni, kardozni, egyenesen menni, beszélni, enni, inni, meg nyakkendőt kötni.

A 47-es élete csak és kizárólag a küldetésekről szól, létét parancsok és utasítások határozzák meg, nincsenek önálló céljai, vágyai, ilyen formán az egyszeri nézőként azt is nehéz megértenünk, mi okból akar életben maradni egyáltalán. Egy ennyire érzelemmentes, lelketlen gyilkológép eljátszásához ideális esetben egy Schwarzenegger minden mást felülíró karizmája, kevésbé ideális esetben legalább egy Statham masszív jelenléte szükségeltetne, sőt, meggyőződésem, hogy még a stáblistán executive producerként sunyuló Vin Diesel főszereplésével is fényévekkel jobban jártunk volna. Timothy Olyphant szép férfi, ez azonban az egyetlen pozitívum, amit elmondhatok róla: nem hiszem el, amikor dühös, nem hiszem el, hogy adott esetben akár a cipőfűzőjével lemészárolna egy regimentnyi seggfejet, nem fenyegető, nem vagány és kábé annyi maszkulin kisugárzása van, mint egy pohár csapvíznek (még a folyamatosan bugyi nélkül grasszáló, többszörösen felkínálkozó Nikát sem varrja le – most komolyan, ember az ilyen?).

A film még mindig menthető lenne, ha az akciójelenetek minimális élvezeti értékkel bírnának, de sajnos ez sem jön össze: a közelharcok bénák, dinamikátlanok, követhetetlenre vannak vágva (nyilván, mert Timothy nem egy Jet Li, de még egy Matt Damon sem), a tűzpárbajok ötlettelenek és unalmasak, a robbanások legfeljebb ásítozásra ingerelnek. Mindez ráadásul vérkomolyan, az önirónia vagy a humor leghalványabb jele nélkül kerül prezentálásra, alkotóink úgy tesznek, mintha filmjükkel minimum a világot váltanák meg – a hatásvadász, feszültségnövelőnek szánt, nevetségesen együgyű aláfestőzene még akkor is drámát próbál sugallni, mikor hőseink éppen semmi érdemlegeset nem csinálnak, csak üldögélnek, cigiznek, vagy mondjuk a seggüket vakarják.    

Ha esetleg összejöttök páran a haverokkal, beszerzitek a megfelelő tudatmódosítókat, és elhatározzátok, hogy most vihorászni fogtok egy igazán szar filmen –  akkor is valami mást válasszatok, mert a 2007-es Hitman még a jóleső, harsányan röhögve fikázásra is tökéletesen alkalmatlan produktum.  

Hitman - A bérgyilkos (Hitman, 2007) - színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm
- Értékelés: 10/4 raptor
- Rendező: Xavier Gens
- Szereplők: Timothy Olyphant, Olga Kurylenko

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!