A brit szépirodalmi és filmes hagyományt követve, Mary Shelley halhatatlan remekműve, a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz időről-időre újra felüti fejét, és adott esetben új köntösbe bújtatva napvilágot lát, valamilyen formában. Így történt ez tavaly is, a második nagyjátékfilmjét jegyző Caradog W. James rendezte A gép esetében, amely ötletességével és sajátos megoldásaival szimpatikus módon igyekszik többé válni ennél, de végeredményben mégiscsak egy újkori Frankenstein és szörnye interpretációt fedezhetünk fel benne.

A gép (The Machine, 2013) valahol a nem túl távoli jövőben játszódik, egészen pontosan annak Nagy Britanniájában, amely (és ezzel némiképp Orwell 1984-ére visszakacsintva) mintegy a Kínával szemben fennálló hidegháború (!) legfőbb bástyájaként pöffeszkedik. Bizony ám: a háttérszituációt illetően kifejezetten kreatívan járt el maga az ötletgyáros-direktor Caradog W. James, aki Kína jelenlegi vérmes gazdasági fejlődéséből kiindulva, pár évtizeddel későbbre már az ázsiai országot tette meg (kétségtelenül érthető módon) az új legnagyobb szuperhatalomnak. A másik oldalon a nyugat még enerváltan küzdő nagyobb nemzetei állnak, de róluk sajnos nem tudunk meg semmit, kivéve azt, hogy közülük a britek akárcsak a 20. század világháborúiban, úgy most is rendületlenül tartják magukat. Na és persze fegyverkeznek. Méghozzá nem is akármikkel: implantátumokkal megspékelt háborús veteránokkal, akik így lassacskán kiborgokká válnak, illetve emberszabású intelligens robotok építésével (utóbbit egyelőre csupán tervezik). Az ezt célzó programnak a legfőbb ásza a Toby Stephens (Űrcowboyok, James Bond: Halj meg máskor) által megformált,  introvertált és morózus zseni Vincent McCarthy, aki valójában azért hajszolja a tökéletes mesterséges intelligencia megteremtését, hogy ezzel megmenthesse a súlyos Rett-szindrómában szenvedő kislányát.

Ami azt illeti, ebben a tudományos és technikai kérdést firtató, plusz személyes indokokat is felvonultató szituációban máris egyfajta furcsa anomáliát véltem felfedezni, hiszen a film során nem válik teljesen tisztává az, hogy egy teljes mértékben öntudatára ébredt robottal mégis hogyan szándékozik Vincent megmenteni a lányát. Addig rendben van, hogy a gép elkészítéséhez alapvetően egy agyi mintára van szükség, amely nyomán aztán a masina örökölheti a mintát szolgáltató személy tudatának egy részét, de mint kiderül mégsem a teljes személyiségét, ergó a mechanikus test nem szolgálhat a halhatatlanság eszközéül. Kissé elnagyolt tehát ez a koncepció, mindazonáltal ez az alap amire a cselekmény legtöbb eleme épül. Példának okáért a más tudósbojtárok által fejlesztgetett mesterséges intelligenciák afféle casting-ján is ezért kerül a képbe Ava (a korábban a Mad Men és az Arrow sorozatokban bizonyított Caity Lotz), aki a maga furfangos találmányával felkelti Vincent figyelmét, méghozzá olyannyira, hogy gyakorlatilag legott "le is igazolják". Ahogy lassan ismerkedni kezdenek Vincent-tel, egy ponton az bevallja Ava-nak, hogy miért is dolgozik a kormánynak az okos robot kifejlesztésén, mire a lány felajánlja, hogy segít neki. Alaposan "lefényképezik" hát Ava agyát, majdan mire a dolgok alakulása ígéretessé válna, egy a kínaik által kivitelezett orvtámadás során a hölgyet hirtelen meggyilkolják. Természetesen az ekkor vele egy autóban utazó Vincent-et nem, mert ő az események fő indikátora, szóval... Értitek.

Sajnálatos módon Ava halála rettenetesen kiszámítható fordulata a filmnek, miután például már a plakátokból is előre sejthetjük, hogy igen: őbelőle lészen majd az a bizonyos gép. Azonban irónikus módon mégis éppen jókor jön ez a esemény és kellően váratlanul is van tálalva ahhoz, hogy felrázza a nézőt az addig a film első fél órája során beállt bágyadt állapotából. Merthogy egészen addig az egymást ismétlő sötét, klausztrofób terek, a nem túl összetett és olykor át sem teljesen gondolt dialógusok (értsd: a robot révén a kislány megmentésének problematikáját feszegetők), egyszóval az álmoskás hangulat nem igazán motiválják az embert a darab továbbnézésére. Ámde beüt a krach és mondván ha már egyszer úgyis Ava tudata az egyetlen, ami be lett szkennelve (csak tudnám mégis miért nincs több raktáron...), akkor hajrá: építsük is meg azt a prototípust végre! Természetesen Vincent mintegy Ava személyének is emléket állítandó, a lány alakjára formálja teremtményét, hogy mondván ne csak az agyi mintáját örökölje, hanem a csinos küllemét is. Maga az "életre hívás" procedúrája egyszerre sikeredett merőben megnyerőre és igencsak bizarra: remekül kelti fel a figyelmet, hovatovább már csupán csak azzal is, hogy egyes elemeiben tagadhatatlanul Kenneth Branagh '94-es Frankensteinjének azonos funkciójú jelenetére emlékeztet. Végül aztán elkészül a gép, amit a klasszikus szörnyéhez hasonlatosan rendes, becsületes név helyett onnantól kezdve kizárólag mint Gép szólítanak. Szegény mondjuk azért többre is érdemes lenne, hiszen Robert De Niro kivert kutya-jellegű kreatúrájával ellentétben a leány (ha már egyszer úgyis női robot) egy több mint kifinomult entitássá válik a történetben: tulajdonképpen az "élő műalkotás" lenne talán a legmegfelelőbb jelző rá.

A korábban Ava-ként már szimpatikusat alakító Caity Lotz tehát jön, lát és átlényegül, nevezetesen az egyik legbriliánsabb női robottá, amit a filmtörténet valaha is produkált. Igen, kedves olvasó: jól értetted, tudniillik túlzás nélkül állítom ezt. Minden tiszteletem a fiatal színésznőé, aki teljesítette azt, amit a legtöbb korábbi hasonló figurát megformáló hölgyemény sikertelenül kísérelt meg; azaz hitelesen ötvözni egy ilyen karakterben a mechanikus és a szenzitív attitűdöket. Lotz ezt nemhogy megoldotta, de mind mimikájában, mind manírjaiban, sőt mi több: még az egyszerre kecses és gépies mozgásában is abszolúte hihetően prezentálja. Az igazság az, hogy ha valamiért mindenképpen érdemes megtekinteni ezt a filmet, akkor az Caity Lotz alakítása. Az Ava-ként történő tiszavirág életű bemutatkozás éppen elegendő kontrasztot ad a későbbi, már Gépként előadott pompás játékához, vagyis ahhoz, hogy felismerjük: mennyire más tud lenni a két szerepben. Gép a Vincent által megálmodott rendeltetéséből fakadóan komoly érzelmi intelligenciával rendelkezik, és a fejlődése is azt a célkitűzést szolgálja, hogy minél emberibbé váljon. Magyarán, bár mondjuk megjelenésében és a kormány elvárása nyomán eredendő halálosságában, némiképp a Kristanna Loken-féle T-X-re emlékeztet (azaz a Terminátor 3 gonoszára), mégis, azért enyhén szólva is komplexebb, és főként szerethetőbb egyéniséget kapott. Ehhez nagyban hozzájárulnak még Lotz kisasszony fizikai adottságai, úgy mint a vitathatatlan szépsége, agilitása és kecsessége. Kraftos húzás volt tehát női robotot kifundálni, hiszen femininitásának köszönhetően, maga tud lenni a megtestesült ártatlanság és törékenység, miközben meg egy terminátor potenciáljával rendelkezik.

Mindazonáltal annak, a Gép megteremtését követően vissza-visszatérő kérdésnek a firtatását, miszerint vajon most akkor ő valóban él-e, avagy csak mímeli az emberi viselkedést és az érzelmeket, végeredményben kissé túlspilázzák, olyannyira, hogy egy idő után az ember agyára mennek vele. Ezenfelül a két főszereplő, Vincent és a Gép által a választ már-már szájbarágósan a közönségbe sulykolják, ami nyilván nem lehet más, mint, hogy a szerkezet márpedig öntudatára ébredt és ezáltal többé vált, egy pusztán kifinomult mechanikus mesterműnél. Ez persze nagyon szép és mi együgyű nézők fel is fogjuk, hogy mondván lám csak: "ez olyasmi mint a szörny kálváriája a Frankensteinben!" Ugyanakkor a már ennek kapcsán felmerülő ellentmondásosság sajnos érthetetlenné és zavaróvá is válik a film folyamán: azaz, mégis mi célt szolgál a párhuzamra történő újra és újra reflektálás, amikor a cselekmény a maga egyedi jellemzőivel mégiscsak többnek igyekszik látszani egy sci-fis interpretációnál? Erre nehéz rájönni, de ha Caradog W. James-nek az volt a célja, hogy így sarkallja újranézésre filmjének megtekintőit, akkor megemelem a nemlétező kalapomat előtte.

Egyébiránt a direktor azt viszont le sem tagadhatná, hogy nem kizárólag Mary Shelley művéből, de ha már egyszer kiborgokról és tudatos robotokról van szó, akkor Ridley Scott kultfilmjéből, a Szárnyas Fejvadászból is merített. Ugyanis A gép atmoszféráját szinte átjárja a hamisítatlan Blade Runner-es utánérzés, köszönhetően a szintetizátor-dominálta zenének, a sötét díszleteknek, na és legfőképp az implantátumokkal feltuningolt különös katonáknak, akik valamiféle mások számára érthetetlen halandzsa nyelvet használnak egymás közt. Még szerencse, hogy ők azért értik egymást... Anélkül, hogy elspoilerezném a sztori kimenetelét, azt azért elárulhatom, hogy nem kevés akciót és még némi (szerencsére abszolúte nem Frankenstein-i) fordulatot is tartogat a történet a maga utolsó harmadában. Összességében tehát ilyen bájosan ambivalens lett a tavalyi év sokak által magasztalt brit sci-fije, magyar címén A gép, amely minden hibája és logikátlansága ellenére kétségtelenül megér egy misét. Már csak a kiváló Caity Lotz miatt is.

A gép (The Machine, 2013) – Értékelés: 10/7.5 raptor
- Írta és rendezte: Caradog W. James
- Szereplők: Toby Stephens, Caity Lotz, Denis Lawson