Robot: Jó napot, Frank. Örülök, hogy megismerhetem.

Frank: Te tudsz örülni?

Az utópiákban az intelligens gépeket szinte minden esetben az apokalipszis hírnökeiként, sőt, beteljesítőiként ábrázolják, öntudatra ébredésük lehetőségének fenyegetése annál súlyosabb, minél magasabb fejlettségi szinten állnak. A legkézenfekvőbb példát erre a tendenciára a Terminátor-filmek világában találjuk: jóslatuk szerint a gépek lassan fölénk, teremtőik fölé kerekednek, és egyetlen, végső feladatukként fajunk teljes eltörlését jelölik majd meg. Ez persze minket, embereket semmilyen módon nem gátol meg abban, hogy serényen, szorgosan tovább fejlesszük őket. A technika által nyújtott kényelmi faktor könnyedén képes elnyomni bennünk szorongásainkat: elégedetten nyomkodjuk okostelefonjainkat (az "androidos mobil" kifejezés hallatán nekem a hideg futkos a hátamon), vidáman böngészünk az interneten eddig elérhetetlennek tűnő tartalmak után, és a legkevésbé sem lepődünk meg azon, ha személygépjárművünk baráti csevejt kezdeményez velünk a választani kívánt útvonalunk ügyében. Nem gondoltam volna, hogy egy film képes lesz meggyőzni róla, mennyire jól is van ez így. Az A robot és Frank-nek viszont könnyedén sikerült. 

Amerikában, a pontosan meg nem nevezett, de nem túl távoli jövőben járunk. Frank (Frank Langella, Frost/Nixon, 2008) egy nyugdíjba vonult betörő. Bár életpályája finoman szólva is kalandosnak tekinthető (kétszer is ült hosszabb időre börtönben), mostanra visszavonult, bűncselekményei pedig egy helyi bolt apró csecsebecséinek alkalmankénti ártalmatlan eltulajdonítására korlátozódnak.

Frank súlyos beteg. Bár a filmben nem hangzik el, valószínűleg az Alzheimer-kór egy formájával küzd: a körülötte élők beazonosításával időnként gondjai támadnak, váltig állítja, hogy az előző héten abban az étteremben evett, ami évek óta zárva tart, valamint gyakran elfeledkezik róla, mit is csinál éppen. Fia (James Marsden, X-Men, 2000) úgy dönt, vásárol apja számára egy robotot, amely a megfelelő programozás eredményként elvégzi az idős férfi helyett a házimunkát, valamint felügyeli, hogy ne tehessen kárt sem magában, sem pedig a környezetében. Frank kezdetben természetesen hevesen tiltakozik a gép jelenléte ellen, majd fokozatosan rádöbben, hogy a robot egyes képességeit akár a saját hasznára is fordíthatja (tekintve Frank hivatását, nem nehéz kitalálni, milyen irányultságúak ezek a képességek). Ember és gép között lassan kibontakozik egy, természetüktől, lényegüktől fogva mindkettejük számára idegen viszony, mely olyan kapoccsá formálódik általuk, amit hiba lenne barátságként emlegetni: jóval több annál. 

Nem lenne egyszerű megmondanom, mikor láttam az A robot és Frank-nél szerethetőbb, felemelőbb és szívmelengetőbb filmet. Jake Schreier rendező mérnöki precizitással lavíroz a filozofikus dráma és a könnyed, már-már vígjátéki megközelítés pengeéles határán, amiben nagyban segíti Christopher D. Ford hibátlan, megdöbbentő fordulatoktól sem mentes forgatókönyve. A film úgy képes rendkívül komplex lenni, hogy minden aspektusa a puritán egyszerűséget, letisztultságot hirdeti. Nem harsog, nem dörgöl az orrunk alá tanulságokat, egyszerűen bemutat egy helyzetet, amire minden szereplő a maga habitusával reagál, mégis egyértelmű, kivel szimpatizálunk az első percektől: egy kiöregedett, önző, saját szabályait és értékrendszerét akár családja fölébe is helyező rablóval, és valamivel, amibe (saját elmondása szerint is) körülbelül annyi empátia és úgy egyáltalán, emberi érzés szorult, mint egy hipermodern mikrohullámú sütőbe. Mégis, a Peter Sarsgaard (Zöld Lámpás, 2011) hangján megszólaló robot olyan finomhangolású programmal rendelkezik Frank igényeiről, olyan mértékben érti és elemzi gazdájának cselekedeteit, majd olyan alapossággal igyekszik kiszolgálni őt, amire a körülötte élő, egyébként szerető családtagjai képtelenek, azon egyszerű oknál fogva, hogy pusztán emberi lények.

A letisztultság a képi világban is tetten érhető: ebben a jövőben senki ne számítson repülő autókra, űrlényekre vagy lézerfegyverekre (nem mintha ezekkel egyébként bármi bajom lenne). A bevezetőben említett Terminátor-filmek meg is kapják a magukét: mikor Frank robotja egy másik, hozzá hasonlóan fejlett robot társaságába kerül, a férfi felszólítja őket, hogy társalogjanak. A két szuper intelligens gépezet számára az egymás közötti kommunikáció teljesen értelmezhetetlen fogalom, csupán funkcióik és feladataik vannak, hiányzik belőlük a robot-társukkal szembeni szolidaritás, az érdeklődés igénye. Kudarcukat látva Frank megállapítja, hogy az emberiség kihalását követően nyilvánvalóan nem fognak önálló robottársadalmat alapítani.

Langella alakítása fájdalmasan pontos, minden manírtól mentes, egyszerre látjuk benne a megtört, beteg öregembert és a valamikori nagymenő, vérprofi betörőt. Susan Sarandon (Thelma és Louise, 1991) a városka könyvtárosaként eszköztelenségében is meggyőző játékával hódit, a Frank lányát, Madison-t alakító Liv Tyler (A gyűrűk ura, 2001) pedig pont annyira túlpörgetett, hogy szép ellenpontjaként szolgáljon Frank időnként apátiába hajló viselkedésének. A városba, és ezzel Frank világába betolakodó, öntelt yuppie, Jake szerepében Jeremy Strong (Lincoln, 2012) tökéletesen hozza az irritáló, tejfelesszájú ficsúrt.

A filmben Frank a múlt, robotja viszont a jövő, a fejlődés képviselője, a film legnagyobb erénye pedig éppen az, hogy nem áll egyik oldalra sem, inkább azt üzeni: a két világ pozitívumaira egyaránt szükség van, hogy mindennapi életünkben beállhasson az áhított egyensúly. Ezenfelül szól még szeretetről, barátságról empátiáról és tiszteletről: csupa olyasmiről, amikre muszáj lesz ügyelnünk, ha úgy döntünk, Frank-et és robotját választanánk a "Hasta la vista, baby" helyett.

A robot és Frank (Robot & Frank, 2012) – Értékelés: 10/9 raptor

- Írta: Christopher D. Ford

- Rendezte: Jake Schreier
- Szereplők: Frank Langella, Susan Sarandon, James Marsden, Liv Tyler