A Frank marketingkampánya kifogástalan. Már hónapok óta csak azt hallani róla, hogy Fassbender zseniálisat alakít benne, kultfilm-gyanús alkotás lesz, őrült élményt nyújt és en bloc csodálatos mű. Röpködnek a hiper-szuperlatívuszok, amik már-már idegesítően nagyot mondanak, és inkább elidegenítők, semmint csábítók. Persze, Fassy-t illik dicsérni, meg valóban fura és abszurd a nagy fej, amiben játszik, de ez a film nem (csak) ettől különleges. Ha életedben raktál már össze Lego-várat, verted meg a szomszéd gyereket Mortal Kombatban, sportoltál, vagy alkottál valamit a semmiből, akkor fogod igazán értékelni és élvezni ezt a filmet!

A film plakátján rendkívül félrevezető módon elhelyezték az „Őrült és zseniális vígjáték”  frázist, ami senkit se tévesszen meg, mert ugyan valóban tartalmaz olykor abszurditást (a címszereplő papírmasé feje már eleve az), de az idei Sundance-kedvenc alkotást inkább lengi körül valami keserédes borongósság, mint amilyen az életünket is. A Frank valójában egy olyan coming of age film, ami leginkább a tehetségről és annak nem létéről elmélkedik. Tekintve, hogy a maga vidámságában valamelyest nyomasztó végkicsöngést is tartalmaz, a nyájas olvasó engedje meg, hogy egy kicsit elszomorító személyes példán keresztül érzékeltessem spoilerek nélkül, miről is szól ez a film.

Amióta megtanultam olvasni, időm adta lehetőségeimtől függően falom a könyveket minden mennyiségben, legyen szó képregényről, sci-firől, fantasyről, versekről, vagy szépirodalomról. Legalább ilyen régről datálódik az a vágyam is, hogy egy szép napon majd az én nevem is egy könyv gerincén jelenjen meg, az emberek pedig csak azért vegyék meg, mert én írtam. Sajnos azonban komoly különbség választ el Asimovtól, Örkénytől, vagy éppen Lakatos Istvántól, az pedig a TEHETSÉG. Képes vagyok ugyan értelmes, kerek mondatokban megfogalmazni a gondolataimat, véleményemet – ezért vagyok újságíró – de hatalmas közhellyel élve: ez nem több tisztes iparos munkánál. Folyamatosan ott munkálkodik bennem a vágy, az igény, hogy készítsek valamit, ami nem csak egy újságcikk, vagy blogbejegyzés, hanem egy örökkévalóságnak készülő irodalmi mű. Próbálkozásaim voltak/vannak persze, és az álmomról nem is fogok letenni, de minden kishitűség nélkül állítom, a realitás azt vetíti előre, nem találkoztok majd Dr. Hardlove összes verseivel a Libriben.

A Frank tehát az álmokról, és a be nem teljesülő alkotói vágyakról mesél a hozzám hasonló ambíciókkal rendelkező és problémákkal küzdő Jon (Domhnall Gleeson) példáján keresztül, azzal a különbséggel, hogy ő zenész szeretne lenni. Folyamatosan próbál dalokat írni, különböző helyeken keresi is hozzá az inspirációt, de valahogy nem boldogul. Egyszerűen hiányzik belőle az istenáldotta tehetség, a semmiből valamit teremteni való képesség. Hősünk álma azonban úgy tűnik, egy napon mégis valóra válik, egy váratlan üresedés miatt, pusztán kényszerűségből felveszik a kiejthetetlen nevű indie banda, a The Soronprfbs tagjai közé. A csapatnak azonban nem csak a neve, de a frontembere Frank (Michael Fassbender) is fura, aki még alvás, illetve zuhanyzás közben sem veszi le az egész fejét körbevevő hatalmas papírmasé maszkot, és egyetlen dolog érdekli csupán, hogy megtalálja a tökéletes hangzást. Ehhez bármiből képes inspirációt nyerni, Jont pedig lenyűgözi ez a könnyedség. Beilleszkedése nem zajlik zökkenőmentesen, ugyanis Frank csapata kizárólag a popszakmát messzemenőkig elutasító egyéniségekből áll, akik rideg távolságtartással viseltetnek a túlságosan mainstream Jon iránt is. A feszültségek tovább fokozódnak, amikor Jon web2-es tevékenysége miatt az együttest egyre többen megismerik, és az áttörés küszöbére kerülnek, a szereplők pedig egytől egyig komoly változáson esnek át. A legnagyobb felismerésre Jon döbben rá, de ez már derüljön ki a filmből.Ahogyan  Christopher Nolan A tökéletes trükkje vagy Milos Forman Amadeusa is a kreatív elmék és sikereiket kitartásuknak, nem pedig tehetségüknek köszönhető állhatatos emberek rivalizálásáról szólnak, a Frank esetében is hasonlót kapunk. Azonosulni pedig nagyon könnyű a szereplőkkel, bárki, aki valaha is olyan (alkotó)tevékenységbe kezdett, amelyben vetélkedni lehet egy másik féllel, legyen az illető művész, sportoló, mérnök, orvos, vagy akár bicikliszerelő, könnyen átérzi a helyzetet. Angierhez és Salierihez hasonlóan Jon is tragikus hős, akinek rá kell döbbennie, ő sajnos sosem lesz olyan tehetséges, mint „végzete”, mert egyszerűen nem zsigerből, magától értetődően triviális módon születnek az alkotásai, hanem erőlködésből, könnyekből és izzadságból. Ellenben a filmben Frank az a fickó, aki minden furasága ellenére is mindig lenni akartál. Az a végzős diák, akit friss gimnazistaként leesett állal hallgatsz egy sör Sprite mellett, az a hallgató, aki sosem tanul, mégis mindig ötöst kap, az a csávó, aki járt a Titicaca tónál, amíg neked csak Zamárdi jutott, és az a pasi, aki mindig gyorsan mond jókat, nem úgy mint te, akinek csak otthon jut eszébe a riposzt. Mindezekkel együtt érzékeny is, aki legalább ugyanannyira elbizonytalanodik Jon érkezése, és annak az együttesben való térnyerése kapcsán, mint az új bandatag fordítva. Frank számára a védelmet, magabiztosságot nyújtó papírmasé kobak ezáltal egyre szűkebb lesz, s egyre jobban veszíti el a realitás talaját.
A szereplők nagy utat tesznek meg a film során, és ez a bejárt távolságokra, illetve a lelki mélységekre egyaránt igaz. Ez az utazás azonban nem csak Jonról és Frankről szól, mert mellettünk ott van még az önmaga munkájában bizonytalan menedzser, Don (Scoot McNairy), vagy a meglehetősen autokrata teremin-művész, Clara (Maggie Gyllenhaal), akiknek a főhősök mellett ugyanúgy meg kell találniuk lelki megnyugvásukat (nem mindenkinek sikerül). A szkriptnek hála, minden színész számára jutalomjáték a szerepe, még a kisebb mellékszereplők karaktere is remekül kidolgozott, így életteli figurákat kapunk, abszurditásuk ellenére is.

Külön öröm, hogy a film befejezése közhelyek, szájbarágás és giccs nélkül mindent helyre tesz, bár a konfliktusokat csak részben oldja fel. Ha azt mondtam, keserédes a film, a végkicsengés még inkább az. Egyszerre inspiráló, hogy mégis leporoljam néhány régebbi írásomat, de ugyanakkor lehangoló, hogy inkább olvassak helyette Pilinszkyt. Engedtessék meg, hogy a felsőfokhalmozók sorába ne álljak be, majd döntse el inkább az idő, hogy valóban kultstátuszú lesz-e, és a nézők is „zseniálisan csudálatosnak” titulálják majd. Helyette csak annyit mondok (annak reményében, hogy én is felkerülök majd a DVD borítóra):

                 „Tiszta szívből ajánlom mindenkinek ezt a filmet!”

Frank (Frank, 2014) – színes, angol-ír film - Értékelés: 10/9 raptor
- Rendezte: Lenny Abrahamson
- Szereplők: Michael Fassbender, Domhnall Gleeson, Maggie Gyllenhaal, Scoot McNairy

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!