Egy év várakozás után elindul a True Detective második évada. Tűkön ülünk, vajon megugorja-e a soron következő évad az elsőt. Amíg ezen izgulunk, egy év távlatából próbáljuk vizsgálni az előzményeket. Szerkesztőségünk belelendült az írásba, figyelem, hosszú bejegyzés következik!

Ismeritek azt a viccet, amikor a rendőrt behívják vizsgázni és az a csattanó, hogy „még egy esélyt”? Hát így voltam én is a Titánemberrel. Az első füzet hangulatteremtő meg minden, de túl sok dolog van benne, ezért tűnik kapkodósnak, meg egy kicsit esetlennek. A második rész, egyáltalán nem kapkodós, mert hát feleannyi sem történik benne, mint az első részben, de ami ebben lepereg az ember előtt, az igen csak hagy kívánni valót maga után. Mielőtt megkapnám a skarlát betűt, hogy csak ócsárolni akarom a képregényt, azelőtt hadd mondjam el, hogy nem így van. Értem én, hogy magyar, és ez egy igazán dicséretes törekvésnek számít. Viszont ez nem lehet amellett érv, hogy mennyire jó. Mert a Titánember nem jó. A Titánember nem is egy történet igazán, hanem csak egy általános szuperhős-séma, amit magyar nevekkel és helyszínekkel töltenek fel. Többnyire.

Pár nappal ezelőtt kiraktak a magyarországi Batman-rajongókat tömörítő Batman Hungary elnevezésű facebook oldalról, mert már sokadszorra feszegettem egy Marvelt gyalázó kép alatt, hogy mire jó a DC és a Marvel közötti faszméregetés. 

Tavaly négy huszonéves magyar srác fogta magát, és az egyikük média-design diplomamunkája alapján nekiláttak egy ambiciózus adventure puzzle játék készítésének. Nemrég elindított crowdfunding kampányuk napok alatt bejárta az internetet, ezért nagyon úgy néz ki, hogy a Quern – Undying Thoughts a műfaji hagyományok követése mellett narratívájában új utat is nyithat.

David Fincher talán valaha volt legjobban sikerült filmje 1999-ben robbant be a mozikba és fúrta bele magát milliók koponyájába. Kínkeserves kérdéseket intézett hozzánk modern társadalmunk, férfi szerepünk és apaképünk tengelyén. De hogyan befolyásol egy 15 évest a Harcosok klubja?

Most, hogy véget ért a Trónok harca sorozat legutóbbi, immáron ötödik évada és közel egy évet kell várni a következő etapra, nincs mit tenni, neki kell ugrani ismét a könyveknek. Aki viszont az öt Tűz és Jég dala könyvön már többször is átrágta magát, annak sok újat nem tud mondani George R. R. Martin nagyepikája. Viszont ha nem akarunk kiszakadni Westeros világából, érdemes átfutni a tavalyi megjelenéseket, ugyanis két könyv és egy novella is kijött a gigantikus fantasy-univerzum kiegészítéseként. Közülük az egyik A Hét Királyság lovagja.

Igen-igen ez a blogfelület alapvetően nem azért született, hogy politizáljunk, vagy a közélet aktuális ügyeiről elmondjuk a véleményünket. Viszont mindig is nagyon fontosnak tartottuk, hogy ne hunyjunk szemet a társadalmi igazságtalanságok felett, mert geekség ide vagy oda, mi is ennek a társadalomnak vagyunk a részei, s ha csak egy ilyen kicsike platformon is, lehetőleg mocskolódás és gyalázkodás nélkül, de szeretjük megmondani a magunkét a nagyok dolgairól. Vagy legalábbis lamentálni a dolgokon.

Az idei könyvhét egyik legérdekesebb témájú könyve Bokor Pál A film mint mozgás - Gondolatok a film szépségéről és szabadságáról című esztétizáló alkotása volt, amely furcsa párhuzamokkal (például a Körhinta és az Ének az esőben táncjelenetének összehasonlítása), meglepő példákkal (Arnold Schwarzenegger jó színész) magyarázza a film egyik alapvető sajátosságát, a magában rejlő mozgást.

A héten 14 év várakozás után a mozikba kerül a Jurassic Park folytatása, a Jurassic World. E jeles alkalomból szerkesztőségünk visszaemlékezik az első film okozta totális sokkhatásra, mely egy életre meghatározta a dinoszauruszokhoz fűződő viszonyunkat! 

Tűkön ülve várjuk a Jurassic World premierjét (bár valamiért a UIP Duna Film nekünk nem szeret sajtómeghívót adni) ezért addig is lenyúlva a szürkeállományunkig, elővettük gyerekkorunk legkedvesebb dínós mozijait, ami nem a Jurassic Park.