A Whiplash az elmúlt évek legcsodálatosabb filmje, ami zenéről, tehetségről és kitartásról szól. Két hihetetlenül tehetséges színész brillírozik, és bemutatkozik a nagyközönségnek Damien Chazelle író és rendező, akiről remélem még nagyon sokat fogunk hallani!

Andrew (Miles Teller) tehetséges dobos, ehhez elég szorgalmas és kitartó is. Úgy érzi, minden megvan benne, hogy ő legyen a legjobb. Céljáért mindent képes feláldozni. Egy napon kinézi magának az iskola jazz zenekarának vezetője, Fletcher (J.K. Simmons), aki nem bánik kesztyűs kézzel a diákjaival. Végtelennek tűnő nappalokon és éjszakákon át egzecíroztatja diákjait, Andrew számára az eddigi álom rémálommá válik. Fletcher maximalizmusa szadizmusba hajlik, a gyengéket lazán vágja el a zenei pályától, a nyilvános megalázás az egyik fő eszköze. Aki egyszer elbukik, annak örökre vége, és Andrew nem olyan ember, aki ebbe beletörődik. Pofátlan magabiztossággal és bosszúvággyal megy neki immár ellenséggé vált tanárának, mindent megtesz azért, hogy bebizonyítsa, ő a legjobb.

A Whiplash túlmutat a hasonló tematikájú feltörekvő tehetségekről szóló filmeken, mint a például a Step up-trilógia, vagy a sportfilmek tömkelege. Dramaturgiája hasonlóképpen egyszerű, lineárisan meséli a történetet, fokozatosan mutatva be a főhősünk útjába álló nehézségeket, és ezekkel való küzdelmét. A filmben csodálatos zenék szólnak, a címadó dal, a Whiplash csak egy a sok közül. Ennek az alkotásnak jól áll a sok zenei betét, nyilván nélkülözhetetlen is belőle, és biztos vagyok benne, hogy nem csak a jazz rajongók fogják feszült figyelemmel nézni Andrew és a megannyi tehetséges diák játékát.

A történet alapvetően két zseni harcáról szól, a feltörekvő Andrew-éról, és Fletcheréről, akinek élete céljává vált egy őstehetség felkutatása és annak okítása. Élete fájdalma, hogy nem tudott egy következő Jo Jones-t (az amerikai Count Basie Orchestra dobosa, de e nélkül az infó nélkül is érthető minden a filmben) kinevelni.  A zenesuliban minden gyerek vágya, hogy Fletcherrel dolgozhasson, mert az szerintük az egyenes út a sikerhez és a hírnévhez. Miután Andrew bekerül először második dobosként a zenekarba, önbizalma lesz, ami segít neki abban, hogy bátorságot gyűjtsön ahhoz, hogy leszólítson egy lányt, annak a mozinak a büféjében, ahova rendszeresen jár az apjával.  A helyzet viszont kezd eldurvulni, ha nem vagy tökéletes és pontos, akkor a zenevilág szennye vagy, egy senki. Annak érdekében, hogy szakmai sikereket érjen el, illetve, hogy megfeleljen tanárának, lényegében lemond a magánéletéről, nem túl kedvesen, de annál racionálisabban felvázolva szerelmének, hogy milyen közös jövő vár rájuk, amennyiben együtt maradnak – márpedig neki a dobolás a legfontosabb dolog az életében.

Fletcher érzelmileg és fizikailag is sérti a fiatalokat, felhasználva ellenük minden eszközt a tarsolyából, mélyre túr lelkükben és magánéletükben, ahogy főhősünkkel is teszi, nem fél felhasználni a fiú megfélemlítéséhez azt, hogy elhagyta őt az anyja. A totális lelki terror eredménye nyilvánvaló túlhajszoltság, összeomlás, fizikai és idegi elgyengülés. Ezzel együtt a néző egyszerre gyűlöli és csodálja Fletchert, J.K. Simmons bár többnyire mellékszerepeket kap, egészen biztos, hogy ezzel az alakítással óriásit ütött. Fantasztikusan hozza a könyörtelen, számító, végtelenül magányos férfit. De Miles Teller alakítása se semmi. Mind a két színész rendelkezik zenei előképzettséggel, de a legnagyobb feladata Tellernek volt. A dobokon lévő vér és izzadtság gyakorta az övé. Teller lesz A fantasztikus négyes Mr. Fantasticja, J.K. Simmons-t legközelebb a Terminátor Genisysben láthatjuk.

A helyzet az, hogy senki sem akart Chazelle ötletével foglalkozni, de ő mindenképp meg akarta csinálni a filmet. Kisfilmként nyújtotta be a Sundance fesztiválra, ahol akkora sikere lett, hogy csak jött támogatás, na meg Jason Reitman rendező (Juno, Egek ura), aki executive producerként felkarolta a filmet. A film mindössze 19 nap alatt forgott, ami valami döbbenetesen kevés idő egy nagyjátékfilm esetében, és mindössze (a 19 nap is benne van) 10 hét alatt készültek el a vágással és a hangutómunkával, hogy aztán nagyjátékfilmként is tarolhasson a Sundance-en.

A Whiplash esetében nem szimplán egy motivációs filmről van szó. Üzenete az, hogy az ember lépjen át önmagán és saját korlátain, mert a tehetségnél és a szorgalomnál ide több kell, dac, irónia, magabiztosság és céltudatosság. A sikernek így sincs tuti receptje, a legjobbak is elbukhatnak, de az biztos, hogy vér és izzadtság kell a céljaink eléréséhez, és ha bele is esünk egy pöcegödörbe, fogunkat, körmünket használva ki kell másznunk belőle.  A Whiplash egy jó humorú, feszes cselekményű, intelligens dráma, tele katartikus élményekkel, egy mindössze 29 éves rendező tollából. 

Whiplash (színes, feliratos amerikai dráma, 107 perc, 2014)

- Értékelés: 10/9 raptor
- Írta és rendezte: Damien Chazelle
- Szereplők: Miles Teller, J.K. Simmons, Melissa Benoist

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!