Amikor szerda este először olvastam a híreket, nem hittem a szememnek. Ami Franciaországban történt az egyszerre hihetetlen és eszeveszettül kézzel fogható. Embert ölni a legnagyobb bűnök egyike, hogyha nem a legnagyobb. A Charlie Hebdo munkatársainak halála önmagában megrázó hír, és a hideg rázott, amikor felfogtam, hogy ez tényleg megtörtént. Másrészről pedig hihetetlenül mérges voltam.

Ezek a művészek közel állnak a szívemhez, mivel képregényeket is írtak és rajzoltak, elsősorban karikaturisták voltak, ami nagyon is közeli rokona a képregénynek, és azt is mondhatjuk, hogy a karikatúra a képregény egyik őse, hiszen ha nincs a Yellow Man akkor talán nincs is comic strip. Ez a támadás nem csak és kizárólag emberek ellen irányult, hanem a szólásszabadság és a művészet ellen is. Igen, akár a képregény, akár a karikatúra egy művészeti ág. Ezeket a műveket sok bírálat érte már az évek során. Rengetegszer illették őket azzal, hogy szexisták, politikailag inkorrektek vagy akár a gyermeki elmék megrontói. De van ezeknek a leheletvékony papírra nyomtatott rajzoknak és betűknek egy hihetetlenül pozitív ereje is! Egy olyan erő, amivel talán akár csak egy kicsit is, de jobbá lehet tenni a világot.


A képregény tragédiája a kezdetektől az, hogy nem veszik komolyan. Akárki mondhat akármit, „bezzeg Watchmen”-ezhetünk egészen hajnalig, ez akkor is tény marad. Amikor idegeneknek mesélek a képregényekről, és próbálom rávezetni őket, a műfajban rejlő mélységre, akárhány példát is vonultatok fel, mindig ott ragad az arcokon, a „jaj ne kábíts már, ezek csak gyerekes füzetek, amikben furcsán öltöző, önbíráskodó, szellemileg sérült kretének püfölik egymást". Ezzel nem is vitatkozom. Ez is egy réteg, igaz a legfelső, de ez is egy réteg. Viszont mi van a képregényben amitől a képregényolvasó, egy kicsit kihúzhatja magát? Mit is képvisel közvetett módon, és legfőképpen mit ad a társadalomnak. A lent felsorakoztatott pár példa segítségével, remélem egy kicsit jobban megértik az emberek azokat a rétegeket amiket a képregény magában hordoz.

Az 50-es évek Amerikájában, elindult egy kőkemény képregény cenzúragépezet. A szuperhős-képregényeket okolták a gyermekek erőszakos viselkedéséért, ezekre a füzetekre bármit rá lehetett fogni. Olyan volt a képregény, mint egy tanár, akit elővesznek, hogyha a gyereknek rossz jegyet ad, mert az nem tanul. Ez kérem szépen kőkemény cenzúra volt a javából. Csak épp a XX. század közepén. Az idő múlásával ez persze hígulni látszott. Mégis 2014-ben Szingapúrban betiltották az Archie-t, mert melegek házasodtak benne. Amerikában, ami a szuperhős képregény szülőhazája, nem egy képregénybolt visszautasította, hogy a polcaira kerülhessen az X-Men melegekkel foglalkozó füzete. Viszont a képregényes társadalom és alkotói kör már sokkal tudatosabb, mint az 50-es években, így egy emberként emelték fel a hangjukat az ilyen visszamaradott gondolkodás ellen. Az alkotók megtanulták kinyitni a szájukat, kiállni a saját médiumuk mellett. Hiszen miért ne lehetne szólásszabadság a képregényben, ugyanúgy, mint másfajta művészeti ágakban.

Egy másik érdekesség, amit érdekes észben tartani, az a következő: a képregényt nem csak gyerekek olvassák, de fiatal felnőttek, sőt az idősebb korosztály is. Az USA-ban jelenleg az átlag képregényolvasó kora 35 év. De való igaz, hogy a képregény célközönsége a fiatal felnőtt. 1971-ben a képregény az elsők között szólította meg a fiatalokat a drogok használatával kapcsolatosan. Dennis O’Neil és Neal Adams Green Arrow/Green Lantern képregénye a Snowbirds don’t fly egy baromi erős anti-drog kampány. Magán a borítón is azt lehet látni, ahogy az egyik fiatal segéd épp be akarja lőni magát a napi adaggal. Maga a képregény megközelítése egyedi, hiszen alapvetően, Roynak (a függő) teljesen releváns érvrendszere van arra nézve, hogy ugyan miért hallgasson egy olyan generáció intelmeire, akik háborúkat robbantanak ki, csak a pénz hajtja őket és csak prédikálnak, hogy mit kéne tenni, de úgy dédelgetik a korrupciót, mint újszülött kiscicát egy Whiskas reklámban. A képregény az elsők között hívja fel a figyelmet egy hatalmas generációs szakadékra, ahol szinte felajánlja magát, mint kommunikációs csatornát az idősebb és fiatalabb emberek között.

Mostanában egyre tágul a képregény társadalmi érzékenysége, hiszen az alkotók kezdik észrevenni azt, hogy egy olyan eszköz van a kezükben amivel változtathatnak. A nem is olyan régen, Fergusonban történt eseményekre nem egy képregényrajzoló reagált, többek között Yale Stewart is, a JL8 író/rajzoló is. Rajza (lást lent), többet mond ezer szónál. A képen látható két figura egy fekete és egy fehér green lantern együtt állnak ki egy jobb jövőért. Nem a fosztogatásért, és a káoszban született zavargásért, hanem egy békésebb együttélés reményében.

A Marvel nem is olyan régen elindított kampánya a STOMP Out Bullying, egy olyan mozgalom, amely az iskolán belüli erőszak megakadályozását tűzte ki céljául. 2014 októberében, majdnem minden borítón, valamilyen módon a gyerekek körében egyre nagyobb erőszakhullám ellen emelte fel néma hangját a szuperhősvilág. Megint csak a képregény az a médium, ami legjobban szólíthatja meg a fiatal olvasókat, és talán rá is ébresztheti őket arra, hogy nem az erőszak teszi őket naggyá, hanem sokkal inkább az összetartás és a befogadás.

Ez a pár példa mutatja, azt, hogy mit is támadtak meg szerdán Párizsban. Egy eszmét, ami éppen csak bontogatja szárnyait, a kép és szöveg együttes formáló és gondolatébresztő pennáját akarták kettétörni. De ezt a médiumot már nem lehet. Ez a médium, már rég kiszabadult a palackból, csak még kell egy kis idő, hogy felfedezze igazi erejét. Hogy apró lépésekkel, akárcsak egy pár képkockával is, de jobbá lehet tenni a világot.

Je Suis Charlie