Az 1999-ben bemutatott, John McTiernan rendezte A 13. harcos egy igazi kuriózum a középkori maskarás-kaszabolós filmek tengerében, egy valóságos unikum, amit újkorától fogva világszerte méltatlanul alulértékelnek. A filmben – amely Michael Crichton roppant cseles és az ősi Beowulf-legendának pofátlanul bemutató regényén alapul –, bőven van kraft és látvány is, a már-már a Mel Gibson-alkotásokat idéző vérengzős kaszabolásokról nem is beszélve. Kult-sorozatunk legújabb fejezetében ezt az ínyenc-darabot vesszük górcső alá.

A 13. harcos alapjául Michael Crichton regényíró 1976-ban megjelent Eaters of the Dead című műve szolgált, ami noha arcátlanul, ámde roppant kreatív módon formált át két ősi történetet. A regényben Crichton nemes egyszerűséggel fogta és lerántotta a valószínűsíthető realitás talajára az angol irodalom egyik legrégebbi epikus hőskölteményét, a Beowulfot, majd ötvözte azt a 10. század legnevesebb arab világutazó-nagykövetének, Ahmad ibn Fahdlan feljegyzéseivel, illetve a személyével. Végül így született meg a történet, amely a két forrást cselesen ötvözve egy izgalmas és elgondolkodtató olvasmányt formált arról, hogy a hősökről szóló legendák miként is keletkeznek. Mármint természetesen abban az esetben, ha úgy közelítjük meg őket, mint valaha megtörtént eseményeket.

A 13. harcosban ez úgy materializálódik, hogy Ahmad ibn Fahdlan (Antonio Banderas) egy szerelmi ballépésért vezekelendő utazó nagykövetként kénytelen a világot járni, jóravaló öreg barátja, Melchisidek (Omar Sharif) társaságában. Egyszer aztán valahol Európában belefutnak a normannokba (gyengébbek kedvéért a vikingekbe) és miközben kapcsolatteremtés céljából röviden meghúzzák magukat a vad nép egy táborában, Ahmad pechjére egyszer csak beüt a krach. Történik ugyanis, hogy a hírek szerint az egyik normann király, név szerint Hrothgar uradalmát ősi veszély fenyegeti, amit elhárítandó a Halál Angyalának (aki egy öreg néne orákulum) utasítására 13 harcosnak kell útra kelnie, hogy rendet tegyenek. Igen ám, csakhogy kiderül, hogy a 13. önkéntes nem lehet normann! Így esik, hogy a film egyik legmókásabb és hangulatában leglelkesítőbb jelentében gyakorlatilag besorozzák az ártatlan arabot. Íme:

Felkerekedik hát a középkori kommandó és velük a harchoz nem értő úri fiú, amelynek révén a film első harmadában számos humoros csapatépítő-jellegű és nyelvészeti szempontból sem utolsó pillanatot kapunk. Ahmad eleinte csaknem lehetetlennek tűnő beilleszkedési folyamata zseniálisan van felépítve, mialatt (és a normannokkal történő találkozástól kezdve) a produkciót olyan az emberi fülnek kedves finomságok színesítik, minthogy az egyik ősi skandináv nyelv mellett arab, görög és latin is beszédet is hallhatunk. Az utazási és egymással megismerkedési procedúra során a színes társaság különböző egyéniségeiből is kapunk egy-egy csipetnyi ízelítőt, amely a film konstans humorosságának fenntartása mellett arra is rámutat, hogy milyen kiválóan castingoltak a készítők.

A vikingek szerepeire egy igazán színes, főként európai színészekből és sportolókból álló csapatot szedtek össze, alapvetően a karakter, a fizikum és a nyelvtudás szempontjai alapján. Közülük is a prímet hárman viszik, a 2000-es években egész ismertté vált skót Tony Curran (Penge 2, Underworld: Evolúció) aki Weath-et játssza, aztán a film legjobb figurája, Herger szerepében brillírozó norvég Dennis Storhøi, illetve a cseh származású kanadai színész Vladimir Kulich, aki Buliwyfot, azaz a történetben Beowulf megfelelőjét alakítja. Kulich mind fizikailag, mind markáns vonásait tekintve is tökéletes választás volt a (későbbi Roland Emmerich-féle animált fantasy magyar alcíme nyomán) legendák lovagjának alakjára. Igaz ugyan, hogy a karakter históriás jelentőségéhez képest a produkcióban nem bír olyan nagy jelentőséggel Buliwyf jelenléte, azonban ez két okra vezethető vissza: 1. A 13. harcos valójában Ahmad ibn Fahdlan egyes szám első személyben elbeszélt története 2. mivel ez a sztori a legenda vélt eredetéről szól, ezért Buliwyf nem is tekinthető hősnek mindaddig, amíg nem cselekedett semmi hősiest.

A normann társulatnál és megformálóiknál maradva: nehéz eldönteni, hogy az ember utólag megdicsérje, avagy inkább kissé megdorgálja a rendező John McTiernant (Ragadozó, Die Hard - Az élet mindig drága), amiért a filmjében nemes egyszerűséggel mindvégig hülyére vesz bennünket, nézőket. Tudniillik akárhogy is számoljuk, az a tizenhárom csávó bizony nincs meg tizenhárom, hanem a legjobb esetben is csak tíz, maximum tizenegy. Ez persze azért van így, mert ahhoz túl nagy a létszám, hogy még ha röviden is, de mindenkire koncentráljon a történet. Arról már nem is beszélve, hogy azokra, akik már az első csatában meghalnak (mert hát igen: meghalnak), abszolúte felesleges is. Ennél fogva a már fentebb látható önkéntesen feliratkozós jelenetben elkezdődik a sumákolás és ha jól megfigyeljük, akkor Omar Sharif hiába is számol nekünk egy ponton "nyolcat", a már jelentkezett kemény csávók állományára, az valójában még csak legfeljebb hat.

Később aztán McTiernan ezt a hiányosságot úgy simliskedi tovább, hogy például nincs egy árva felvétel sem a filmben, amelyen mind a tizenhármukat együtt láthatnánk, továbbá azok közül, akik elsőként vesznek oda, nem is nézhetjük meg csak egy párnak a halálát, a többiekről már csupán utólag értesülünk. Összességében tehát nagy szélhámoskodás folyik ám egészen odáig, amíg már kis létszámúra (vagyis a kevés lényeges szereplőre) redukálódik a létszám. Mindazonáltal mégsem lehet ezért neheztelni sem a direktorra, sem a forgatáson személyesen is részt vevő Michael Crichtonra, mert olyan pofátlanul jól oldják meg a dolgot, hogy az már-már szimpatikus.

Nézői szerencsénkre A 13. harcos furfangossága nem merül ki a már fent leírtakban, merthogy ebben a történetben nem csak a fókuszban levő figurák, de az ellenség is komoly jelentéstartalommal és háttértörténettel bírnak. A viking vitézek megérkezvén az öreg (és kissé már ketyós) Hrothgar szegényes udvarába, hamarosan szembesülnek a ténnyel, hogy a hírek igaznak bizonyultak és az az ősi gonosz tért vissza a vidékre, amelyet amolyan Voldemort-szindrómásan nem szabad a nevén nevezni, de mi attól még persze megtudjuk, hogy wendolnak hívják őket. Bizony ám: őt helyett őket, ugyanis a wendolok egy nép, egészen konkrétan egy magukat lovagló medvéknek képzelő, ténylegesen medvebundában járó ádáz bennszülötthorda, akik piszkosul sokan vannak és habár a harcban elég bénák (pláne a tapasztalt és vérprofi normannokhoz képest), de hála annak a szinte végtelen embererőnek, amivel rendelkeznek, bárkit lenyomnak. Na mármost a wendolok szerfelett kreatívan vannak ábrázolva a filmben: először is a medvefejeknek hála arctalanok, így nem lehet beazonosítani őket és az amúgy is babonás vikingek ezáltal frankón elhiszik róluk, hogy szörnyetegek. Továbbá van egy alfanőstény "anyjuk", aki afféle királynőként irányítja a méretes családot, mintha csak egy hangyaboly lennének.

Mindennek tetejébe a "dolgozók" éjszakánként támadnak, fáklyákkal a kezükben, nagy létszámban, ebből kifolyólag távolról nézve azt a benyomást keltik, hogy egy hatalmas "tűzkígyó" közeledik a tájon át, amelyről a helyiek utóbb azt hiszik, hogy egy sárkány. Mindezen apróságok viszont önmagukban eltörpülnek a wendolok összetett szimbolikája mellett. Tudniillik A 13. harcosban ez a szervezett csürhe testesíti meg a Beowulf-regéből ismert három nagy gonoszt: Grendelt, aki/ami egy hatalmas, főként medvére hasonlító, troll-szerű szörnyeteg; Grendel anyját, aki egy rejtélyes lény, de az tudvalevő róla, hogy ő az akarat gyermeke cselekedetei mögött; végezetül pedig a sárkányt, amit Beowulf legyőzve a legenda szerint Hrothgar örökébe lépve király lett. Szóval lássuk be: Michael Crichton zseniálisan találta ki a wendolokat, akik egy sereg vadember alakjában ötvözik Beowulf összes mesebeli ellenfelét.

A hihető körülmények közé lefestett küzdőfelek és a bravúros mítoszrombolás (avagy teremtés) mellett elengedhetetlen elemei a cselekménynek a hadakozások, amelyek terén A 13. harcos ugyancsak nagyon rendben van. Habár John McTiernan a pályafutása során elsősorban lövöldözés-orientált akciómozikat jegyzett, ennek ellenére szemlátomást a kardozások és az azokban rejlő mészárszék-potenciál felismerése sem áll távol tőle, miután a normannok és a wendolok összecsapásai nem kicsit lettek véresek a filmben. Noha a kameramozgások olyan szempontból nem mindig a legjobbak, hogy a lényeget folyamatosan tisztán láthassuk, de a harcosokban buzgó adrenalin hatására, a gyorsan és átütő erővel folyó küzdelmek profin és abszolúte naturalista módon vannak fényképezve.

Sőt, mindezek közben akadnak olyan brutális pillanatok, amilyenek láttán még a stílus királya, Mel Gibson is elismerően csettintene. Befejezésül emlékezzünk meg az alkotás zenéjét jegyző megboldogult mester Jerry Goldsmith-ről, aki A 13. harcos score-jával kimagasló pályafutása egyik utolsó emlékezetes hanganyagát komponálta, mielőtt 2004-ben, 75 éves korában elhunyt. Goldsmith dallamvilága mindig is a maga nemében éppoly hamisítatlan és összetéveszthetetlen volt, mint amilyen mondjuk John Williamsé, avagy Danny Elfmané.  Pontosan ez az, ami ennek a filmnek az aláfestésén is kiviláglik. Hála neki, illetve a produkció minden munkatársának, Banderasnak és a remekül teljesítő színészeknek, A 13. harcos a középszerű megítélése ellenére egy jól felépített, mozgalmas és főként intelligens film, amely az agyafúrtságával messze kitűnik a kosztümös-kaszabolós zsáner képviselői közül.

A 13. harcos (The 13th Warrior, 1999) – Értékelés: 10/8 raptor
- Írta: Michael Crichton
- Rendezte: John McTiernan
- Szereplők: Antonio Banderas, Dennis Storhøi, Vladimir Kulich, Tony Curran, Omar Sharif

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!