Lindelof az idősíkok és a nézőpontok váltogatásával és variálásával éri el, hogy az Ultimte Wolverine Vs. Hulk többnek tűnjön egy kiadós csihi-puhinál, miközben a végére is van sütni valója, és egy olyan morális kérdés elé állítja a szereplőket, amire nem számítana az ember azok után, hogy a főhőst ketté tépik, majd felrobbantják egy atombombával, ami levágja a fejét. Lindelof a paródia határán egyensúlyoz, mindez szerencsére sosem libben át a túloldalra, és megmarad egyszerűen csak ironikusnak.

Például van az a jelenet, amikor feltűnik az Amazon. Biztosra vennéd, hogy az Jennifer Walters, hisz épp az első részben mutatkozott be, és a 616-os eredetijével szemben nincsen rokoni kapcsolatban a Hulkkal, de azt már az elején láthatjuk, hogy kedveli őt, és éppen azon van, hogy tökéletesítse a Banner szuper-katona szérumát. És nem, mégsem belőle lesz az Amazon! Lindelof megvezeti az olvasókat, a cselekményben alig-alig halad előre, helyette ráérősen mutatja meg nekünk, hogy mi folyik a tükör egyik és másik oldalán, és ezt most az egyik esetben akár vehetjük szó szerint is.

Annyira laza ez a képregény, hogy amikor a címszereplők kiugranak egy repülőgépből a sivatag közepén, akkor rögtön ott terem Nick Fury is. És hogy mi erre a magyarázat? Hát, annyi, hogy ő mindent tud. És tényleg így van, az Ultimate Nick Fury sokáig (amíg az írók el nem barmolták) a legizgalmasabb figurája volt az Újvilágnak, mert mindig homályosak voltak a céljai, és durvák az eszközei, mintha ő mindig mindenről mindent tudna, de közben néha az orránál fogva lehet vezetni, és az Amazon most is alaposan hülyére veszi.

Lindelof ugyanilyen lezserséggel kezeli Rozsomákot is, aki egész egyszerűen nem képes meghalni, sem itt, sem pedig a 616-os univerzumban. Az író azzal reflektál erre a tényre, hogy a lehető leghitetlenebb elhalálozásokból is élve hozza ki a hőst (amikor már azt hinnéd, hogy a ketté tépett Rozsomáknál nincs tovább, az író azt is képes még megfejelni). A karakter ilyen szintű kifordításának netovábbja, amikor egy aranyos panda mackó jelenik meg Rozsomák belső állataként. Nem tudsz nem nevető görcsöt kapni, annyira morbid az egész szituáció. Ha már szóba jött a panda, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az író nemcsak fizikai, hanem mentális síkon is egymásnak ereszti a fenevadakat. Igen, ennyire zseniális ez az első látszatra agyatlan és buta történet. Mert az, lehet bármekkora baromság, nagyon jól van megírva.

Lindelof továbbá remek dialógusokat és narrációt kerít ehhez az elborult, őrült agymenéshez. A karakterek között szikrázik a levegő, Betty kontra Jennifer, Fury kontra Rozsomák, Hulk kontra Rozsomák, Amazon kontra Rozsomák, és a sort még lehetne folytatni. Meglepő módon a valós időben történő bunyó elhanyagolható a sok dumához képest, de mivel Lindelof össze-vissza ugrál és ismétel, ez fel sem tűnik. A dologban nyilván sok szerep jut a rajzoló Yunak, akiről én már a legeleje óta mondom, hogy egy félisten, és nem okoz csalódást most sem, gyönyörű rajzokkal kápráztat el, miközben a panelkezelése is tanítani való lehetne, annyira átgondolt, letisztult és közben mégis látványos.

A humorfaktort növelendő, az író többször is kiszól az olvasóhoz, hol minket kritizál (de csak finoman, hogy azon is szétröhögjük az agyunkat), hol saját magát. Mintha csak egy mindennapi ujjgyakorlat lenne mindez a számára. Ez azért valószínűleg még sincs így, elvégre mégis csak jó 3 évbe telt, mire az összes szám kijött, de akárcsak Kevin Smith esetében, ezúttal is megérte várni. Sajnálom, hogy Lindelof filmforgatókönyveket ír, mert Hollywoodban meg van kötve a keze, és amíg egy filmet összeraknak, az több évbe is bele telhet. Írhatna helyettük képregényeket is.

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!