Nem is értem hogyan rendelkezhet ennyire önironikus címmel ez a film. Olyan káosznak voltam szem és fültanúja, amire egy ember fia-lánya sem lehet eléggé felkészülve. Kérem, csatolják be öveiket.

Annak, aki nem ismeri Ferzan Özpetek munkásságát, annyit gyorsan leírnék, hogy a török származású rendező karrierjében óriási minőségi fordulat következett be évekkel ezelőtt. Ennek a végeredménye lett a legújabb, Öveket becsatolni című film. Eleinte teljesen hülyének éreztem magam, amiért ne tudom összerakni, mit is nézek pontosan, de aztán rájöttem, hogy ez a film körülbelül tíz különböző puzzle-t tartalmaz, az egyiken szerelmes pár van, a másikon mulató, a harmadikon mellrák, a negyediken tengerparton szexelő pár, az ötödiken megcsalás és hazugság, a hatodikon rasszizmus és még sorolhatnám.

A film limonádénak indul, extra cukorsziruppal. A nyitó jelenet döbbenetesen ígéretesnek tűnik, és a szerencsétlen nézőt tökéletesen átveri, de úgy, hogy elszégyelli magát, hogy valamit félreértett az első két percben. Sok sok ember áll valahol Olaszországban a szakadó esőben egy buszmegállóban, férfi, nő, idős, fiatal, egyre nagyobb a tömeg, összezsúfolódnak. Valaki rálép a másik lábára, két fekete nő jelenik meg és valaki a nemtetszését fejezi ki. Ő a férfi hősünk, a helyesnek és szexinek titulált (oké, ízlések és pofonok) Antoio (Francesco Arca), aki meglehetősen rasszista megnyilvánulásaival felhúzza történetünk főszereplőjét, Elenát (Kasia Smutniak, aki azért nem rossz bőr). A film beexponálja a következő másfél órát, gondolom én, gondolod te, a két ember megismerkedéséről és lelkük feltárásáról fogunk látni egy átlagos olasz vígjátékot, lagymatag zenékkel, kicsiny drámával, de senki szépérzését nem fogja molesztálni a jelenetek sora.

Elena pincérnőként dolgozik, bájos és édes, kétéves kapcsolatban él, láthatóan harmóniában és állandó izgalomban. Barátnője megállás nélkül pasizik, és láss csodát, összeszedi rasszista buszmegállós pajtásunkat, Antoniót, de csak a szexért. Eddig minden  világos, de most kapaszkodjunk. Elena utálja Antoniot, mert undorító féregnek tartja, aki nem tiszteli az embereket és megkülönbözteti őket bőrszín és nem alapján! Míg egy napon Elena megbántja Antoniot, mert szegényről kiderül, hogy diszlexiás, ezért aztán beleszeret.

Amikor nekiültem ennek az irománynak egy kellemes budapesti kávézóban, hamar lett társaságom, akik érdeklődtek, miért verem ilyen dühösen a billentyűzetet. Jót mulattak a kedves Antonion – egy normális csávó sem tud felszedni diszlexiával csajt, nemhogy egy rasszista, undortó köcsög csávó. De ez csak mellékes megjegyzés.

A romantikus film egyszer csak a semmiből átcsap egy drámává, az agyonhajszolt immár saját vendéglátó egységgel rendelkező Elena és meleg barátja új helyet akar felvásárolni, amikor a bolond nagynénitől ajándékba kapott wellness napon Elena mellvizsgálatot csináltat, és nyilván kiderül, hogy rákos. Ami egy borzasztó dolog, és minden felvezetés nélkül történik. A néző már ekkor körülbelül tizedszerre gondol arra, hogy a rendező rajta volt valami szeren… Elena és Antonio közötti vonzalom kizárólag ösztönökön alapul, ha ezt így ahogy van, ebben az ábrázolásban el is fogadja a néző, várja ennek kibontását és folytatását, ami sosem fog megtörténni, hanem egy időbeli 16 éves ugrás következik, és az új jelenben is Antonio egy ösztönlény, minden korlát nélkül, és nem tudja a „gyíkot a gatyában tartani”, ahogy megjegyzi egyik szeretője, annak ellenére sem, hogy Elena még mindig gyönyörű, és két gyermekük van.

A mellrák talán ennek a kapcsolatnak a fordulópontját jelenti, talán azt próbálja elmutogatni, hogy egy tökéletesen zéró érzelmi intelligenciával rendelkező orángután hogyan kezdi el látszólagosan védelmezni és szeretni (persze sorozatos dühkitörések után) azt a nőt, akibe elméletileg a második dugás után beleszeretett.

A film nagyon furcsa időugrásokkal machinál. Első alkalommal nagyon kecsesen megyünk át egy pohár leszedés ideje alatt történő nappal-éjszaka váltásba, de utána hasonló átmenettel ugorja át a rendező a fentebb említett 16 évet. Itt a dramaturgia után az időszerkezet is felborul, flashbackek érkeznek, jövőképek suhannak, a mellrák árnyában minden karakter elveszíti a koherenciát.

Pár találó jelenet mégis volt a filmben, melyek pontosan azt mutatják, hogy Özpeteknek egyébként valaha helyén volt az agya, a szíve és a heréi is – pontos jellemrajzot ad Elena kórházi szobatársáról, akinek a halála tényleg megrázza a nézőt, illetve megtartva jó szokását, a történet meleg karakterét, Fabiot, jó helyzetekbe helyezve zárja a történetbe. Ez a pali (Filippo Scicchitano) egyébként valami nagyon cuki… de megint csak, ízlések és pofonok. Bár ha ő nincs, nem tudom hogyan ülöm végig a filmet, mert nem csorog a nyálam a bunkó, agresszív, izmos és agyontetovált, bamba arcú Antoniora.

Özpetek egy időben nagyon híres volt emberismeretéről és viszonyrendszerének pontosságáról. Ez alkalommal egy nagyon szomorú témával próbált foglalkozni, egy menthetetlen édesanya és feleség történetével, de előtte egy fiatal lányéval, de azelőtt meg szerelmes pincérlányéval, de azelőtt meg… Nem tudom mivel pontosan. Elena csodálatos karakter, amiért Özpeteké a hála, de maga a megalkotó nem használja és mozgatja értelmesen a nőt, problémái és története kilométeres távolságba kerülnek tőlünk, az átérzés és a megértés, a könnyhullatás és az együttérzés esélytelenné válik.

Ez alkalommal hiába csatolták be az öveket a nézők, a gép lezuhant, egy öv mit sem segít. Elszakad, vagy talán sosem volt.

Öveket becsatolni! (Allacciate le cinture, 2014)

- Értékelés: 10/4
- Rendező: Ferzan Özpetek
- Szereplők: Kasia Smutniak, Francesco Arca, Filippo Sciccithano, Carolina Crescentini

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!