Bill és Ted: két félkegyelmű jómadár, akiknek neve mára már fogalommá vált, mind a haverfilmek, mind pedig a kultuszfilmek berkeiben. Habár a töketlen duó kalandjai csak két film erejéig tartottak, mégis, hatásuk annál nagyobb volt. Több más filmes karaktert, példának okáért a Kevin Smith filmekben fel-feltűnő, hasonlóképpen gyökér Jay és Néma Bob párost, az ő stílusuk kialakulását és elszabadulásukat is inspirálták. A következőkben felidézzük, hogy Bill és Ted első agymenése, ez az időutazós őrület, mitől is volt olyan fenemód kúl és az ő szava járásukkal:  "Excellent!".

Egyszer van, hol nem van, adott két félkegyelmű gimis, nevezetesen Bill S. Preston "Őméltósága" (Alex Winter), és Theodore "Ted" Logan (igen gyerekek: az ifjú Keanu "Neo" Reeves!). Ezek ketten ugyanolyan sötétek, mint az éjszaka és ezt egyszerűen nem lehet eleget hangsúlyozni. A tanuláshoz ennélfogva sík hülyék, temérdek szabadidejükben Billék garázsában "próbálnak" az egyelőre még csupán 2 tagú, azaz belőlük álló bandájukhoz a Wyld Stallyns-hoz. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a basszusgitárjaikat a hangfalakat bömböltetve pengetik, mindennemű zenei érzék nélkül. Ehhez képest amit anno Marty McFly művelt gitározás címén, az már-már szinte művészet. Bill és Ted, ha éppen nem létező tehetségüket fitogtatják egymásnak, akkor vagy indokolatlan léggitározási rohamokra ragadtatják magukat, vagy megbukni készülnek a suliban valamilyen tárgyból. A film sztorija szempontjából nem elhanyagolható módon ezúttal éppen történelemből, amit elkerülendő egy napjuk marad felkészülni a vizsgára, miután a tanáruk jól kiosztja őket. A kilátások nem túl rózsásak, hiszen csak rájuk kell nézni: már a töriről sem nagyon tudják, hogy mi az.

A szorult helyzetből nyomán nagy parázás kerekedik, miután teljesen reménytelennek tűnik az, hogy 24 óra leforgása alatt bemagoljanak mindent, amit csak a világtörténelemről tudni kéne. Pláne úgy, hogy a vizsga során szóban kell előadni a városuk, azaz San Dimas (ez valahol LA közelében van) közegére kivetítve, mondván "ezt és ezt gondolhatta volna pl. Napóleon San Dimasról, ha régen itt élt volna.". Ez amolyan jellegzetesen totál értelmetlen vizsgafeladat; afféle tipikusan a dilettáns és semmire sem tanító, de persze praktikusnak beállított amerikai oktatási rendszert példázó fajta. Elnézve a filmet és annak "komolyságát" (ami a 0 felé konvergál), még akár némi társadalomkritikát is beleláthatunk ebbe a kihívásba, már ami az oktatást és az azáltal produkált, számtalan Bill és Ted szintű pupákot hivatott kifigurázni. Akár szándékos ez, akár nem: elgondolkodtató vonása a filmnek. Ahogyan ez a két szerencsétlen is elgondolkodik és miközben az utcán (Jay és Néma Bobhoz hasonlatosan) egy bolt előtt próbálják kétségbeesetten a lexikonokat bújni (mert legalább olvasni azért tudnak), hirtelen egy különös telefonfülke kerül elő a semmiből, amiből kiszáll egy fura alak. Ez az alak nem más, mint Rufus  (George Carlin), aki a jövőből jött, ahol állítólag a társadalom teljes egészében a Bill és Ted zenei nagysága teremtette világbékén alapul. Ezt persze nehéz elhinni, de miután Rufus egy újabb fülkéből elővarázsolódó másik pár Billel és Teddel demonstrálja azt, hogy ő márpedig tényleg tud időutazni, hőseink hajlamossá válnak hinni neki.

A Rufust játszó George Carlin tanácsára - aki nem mellesleg láss csodát: 15 évvel később feltűnik a Jay és Néma Bob visszavágban - naná, hogy az a megoldás a srácok problémájára, hogy visszautazzanak az időben és összeszedjenek mindenféle nagyobbnál-nagyobb történelmi alakokat a prezentációjukhoz. Átengedi hát nekik a multifunkciós telefonfülkét, aminek láttán egyébként kicsit sem támad folyton Doctor Who utánérzésünk. Ám ezt utólag bocsássuk meg a nagyon jenki és az európai filmes/tévés kultúrát nagyon nem ismerő készítőknek, akik minden bizonnyal azt hitték, hogy a legendás brit sorozatot a franc sem ismeri Nagy Britannián kívül. Csakhogy sajnos de, kicsit ismerjük. Na mindegy, ezek ketten beszállnak tehát és innentől kezdve arról szól a fáma, hogy összegyűjtik a maguk kis szupercsapatát, kezdve Napóleonnal, Billy, a kölyökkel és Szókratésszel, Jeanne d'Arc-on, Beethovenen és Dzsingisz kánon át, egészen Freudig, na és természetesen az elnökfejedelem: Abraham Lincolnig. Nem kevés idő megy el a különböző korokból történő elráncigálásukkal, ami mondjuk enyhén szólva is furcsa, merthogy később egyikük sem húzza a száját amiatt, hogy gyakorlatilag elrabolták őket otthonról. Az alkotásnak már ez a periódusa is igen szórakoztató tud lenni, ugyanis egymást érik a jópofa poénok, továbbá külön dicséretet érdemelnek az alkotók, a különböző korok kivétel nélkül abszolúte autentikus reprezentálásáért, mind a díszletek, mind a jelmezek tekintetében. A prímet azonban mindvégig Winter és Reeves viszik, akik minden idősíkban és minden helyzetben nagyon hülyék. Ők ketten valami sajátos baromságot örökösen előadnak, már csak figuráik lükesége és műveletlensége folytán is, ezáltal gyakorta gúnyt űzve a történelmi korokból.

A történelmi alakok is remekül elvannak találva, mind külsőségeikben, mind a kiválasztott színészek játékát illetőleg. Közülük is a legjobb a Bonaparte Napóleont alakító Terry Camilleri, aki a többiekkel ellentétben nem tart a komplett bagázzsal az időutazós túrán, mivel Tedék őt gyűjtik be elsőnek és előbb itt hagyják a jelenben, egy szomszéd srácra bízva. Napóleonnak így nem kevés ideje támad a 20. századdal ismerkedni, aminek keretében megjárja a maga saját kis kalandjait. A legabszurdabb és legtréfásabb részek azonban csak eztán jönnek, amikor a már időközben teljessé vált történelmi válogatottal visszatérnek a mába. Ekkor olyan irracionális események váltják egymást, minthogy közösen kitakarítják Billék házát (Rossini Tell Vilmosának nyitányára), valamint mint egy nagy család ellátogatnak a San Dimas-i plázába, ahol aztán végképp elszabadulnak az indulatok. A nagy formátumú figurák itt bontakoznak csak ki igazán, olyasformán, mint pl. Jeanne d'Arc, aki rájön, hogy az aerobikot kezdettől fogva neki találták ki. Avagy Dzsingisz kán, aki az alumínium baseballütőben találja meg álmai fegyverét. Na és persze az ász, az maga Beethoven, aki felismeri, hogy a szintetizátor a legsokoldalúbb és legkirályabb hangszer a világon. Utóbbi ráadásul olyan koncertet rögtönöz pár szintin ott helyben, hogy annak csodájára jár az összes vásárló. Vitathatatlanul ezek a zseniális kaland legjobban eltalált és leghumorosabb percei: mindazon a blődségen, amit a plázában művelnek, egyszerűen nem lehet nem sírni a röhögéstől.

A cselekményből ezt követően már csak a srácok törivizsgás problémájának megoldása van hátra, amit persze még ilyen-olyan zökkenők hátráltatják, de ne aggódjunk: természetesen tökéletesen kiszámítható a film és végül nagyon happy end lesz a vége. Ez így is van rendjén egy ilyen takaros bohózat esetében, ami egyszerűsége és kezdettől fogva fennálló kiszámíthatósága ellenére, azért végtelenül profi módon megvan ám csinálva. Bár első ránézésre valami kis költségvetésű zugkomédiának tűnhet, de egyáltalán nem az: ebbe anno nem kevés pénzt öltek, így lehettek utóbb a már említett kosztümök és díszletek mellett a vizuális effektusok is minőségiek. Na jó, természetesen ezek még a tipikusan '80-as évekbeli, elsősorban a Szellemirtókat vagy a Vissza a jövőbe-filmeket idéző trükkök, mindenféle fényekkel, amiket viszont elég gyakran és sokféleképpen használnak. Meg is lett a gyümölcse, mert a látványra egyetlen ponton sem lehet panasz. A mellékszereplő színészek egytől-egyig kitesznek magukért, karaktereik jelentőségétől függetlenül, úgyhogy ez is pipa. Azonban a produkció sikerének kulcsát elsődlegesen Alex Winter és Keanu Reeves jelentik. A semmiből előszedett páros annyira jól lett castingolva, hogy ők ketten még a fenti pozitívumok hiányában is eladnák a filmet, hiteles kreténségüknek hála. A Bill és Ted korabeli sikerét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az 1991-es sequel, amiről majd legközelebb nosztalgiázunk.