Kétségkívül üdvözlendő, hogy kókuszdió-patadobogás kíséretében visszacsörtettek a köztudatba, bár valójában a mai napig nem koptak ki onnan: a tagok olyan bőséges és szerteágazó tevékenységlistával rendelkeznek, amit lehetetlen egy bejegyzés keretein belül hiánytalanul prezentálni. Eric Idle leginkább dalszerzőként aktív, az általa írt, hazánkban Gyalog galopp címen futó klasszikusát alapul vevő Spamalot musical szakadatlan sikerrel fut a világ színpadain, Terry Jones könyveket ír és történelmi témájú dokumentumfilmeket készít, John Cleese szinkronizál, producerkedik, és időnként kétes értékű hollywoodi filmek fényét emeli jelenlétével, Michael Palin egyedülállóan szórakoztató úti filmekben szerepel és gyerekkönyveket ír, a sorozat szürreális animációs betétjeiért felelős Terry Gilliam rendezői munkásságát (Brazil, 12 Majom) pedig remélem, senkinek sem kell bővebben bemutatnom. Hogy a hosszú kihagyás után megvalósuló reunió mennyiben maradt hű a csoport eredeti céljaihoz, egyéni ízlés kérdése, maradjunk annyiban, hogy az urak nagyjából bármit csinálhatnak, garantálható, hogy remekül szórakozunk. 

A Monty Python Repülő Cirkusza olyan teljesítmény, jelenség nem csak a televíziózás, de a szórakoztatóipar egyetemes történetében is, amire a "megismételhetetlen", "ikonikus", "páratlan", "egyedülálló" jelzők is kevésnek, ha nem egyenesen sértésnek bizonyulnak. Esély sincs rá, hogy akár csak hozzá hasonló produktumhoz lehessen szerencsénk a jövőben, létrejötte (ha megbocsátotok a fellengzősségért), pucér angyalkák rózsaszín fenekéből meredező harsonák dallamaival aláfestett Brian-i csoda. 

Vegyük csak az alapszerkezetet: az epizódok külön álló szkeccsenként is teljes értékű mozaikokból épülnek fel, melyeket csak nagy ritkán köt össze valamiféle szervező elv, vagy dramaturgiai vezérfonal. A jelenetek gyakran figyelmeztetés nélkül szakadnak félbe, a színészek egyszerűen beleunnak szerepük eljátszásába, a szerzőnél (aki természetes saját maguk) reklamálnak jobb szövegért, vagy mondat közben besétálnak egy ajtón, melynek túloldalán már egy másik jelenet helyszínén találják magukat, sőt, az sem ritka, hogy a felháborodott nézők levelei vetnek véget a mókának. Egy pillanatig se higgyük azonban, hogy mindez nincs a legapróbb részletekig kitalálva. Kontrollált káosz, precíz anarchia végeredménye, amit láthatunk, alkotói attitűd, nem pedig esetleges poénkodás. 

Vagy de. 

Igazság szerint fogalmunk sem lehet, milyen körülmények között születtek a szkeccsek, lehetetlen eldönteni, az utólagosan hibátlanul felépítettnek tűnő jelenetek mekkora részét teszik ki a rögtönzések, az viszont vitán felül áll, hogy a véletlennek igen-igen szerencsés összejátszására van szükség ilyen jelentős alkotói életmű egyenletes színvonalának fenntartásához. Mert a színvonal kérem szépen egyenletes, csak kiemelkedő pillanatai vannak, hullámvölgyei soha. Aki a sorozat egyes részeit fárasztónak, netán erőltetettnek nevezi, magában keresse a hibát: arról nem Pythonék tehetnek, ha zsenijük nagy dózisban történő adagolása heveny agyzsibbadást okoz a befogadónál. 

Szürrealizmus és dadaizmus: leginkább művészettörténeti fogalmakkal határozhatjuk meg a világot, melyben hőseink mozognak. A brutalitás itt ugyanúgy része a komikumnak, mint a nyárspolgári értékrend kompromisszummentes ostorozása, a gyomorforgató altesti humor (na nem adamsandler-i értelemben), vagy az érinthetetlennek hitt tabutémák (kannibalizmus, különböző szexuális perverziók) teljes természetességgel történő elővezetése. Az élelmes temetkezési vállalkozó a költségeket sokalló gyászolónak felajánlja, hogy elhunyt édesanyja testét akár el is fogyaszthatja, majd belehányhatja a sírgödörbe: itt kőkeményen Samuel Beckett drámáinak sivár univerzumában járunk, ez maga a zsigeri polgárpukkasztás, egzisztencialista, nihilista röhej. És punk. De olyan tökös, amiért Sid Vicious is kezet csókolt volna, ha önérzete engedi. John Lennon sem csókolt kezet, csak kijelentette, hogy valójában sokkal szívesebben lett volna a Monty Python tagja, mint a Beatles-é. A Beatles pedig ugye népszerűbb volt, mint Jézus, tehát a Monty Python... de ebbe most inkább ne menjünk bele.

Szokás angol humorként emlegetni a csoport vicceit, aminél csak az nagyobb tévedés, mikor a körúti gyrosost török étkezdének tituláljuk. Nincs olyan, hogy angol humor, pláne nem Pythonék humora, a később zajos sikert arató sorozatot kezdetben ugyanolyan értetlenkedés övezte saját hazájában, mint bárhol máshol a világban. Python-humor van, ami rekonstruálhatatlan, elég csak az egyébként dicséretesen lelkes, a csoport magyarországi ismertségében elévülhetetlen érdemeket szerző Galla Miklós Holló Színházára gondolnunk: vicces, vicces, na de korántsem annyira, mint az eredeti. 

Mert olyan soha nem lesz újra. Nem is kell, hogy legyen: vannak értékek, amik megismételhetetlenségük okán válnak igazán maradandóvá. A Monty Python csoport tagjai úgy voltak képesek új szintre emelni a szórakoztatás mesterségét, hogy közben saját maguk is kiválóan mulattak, magasról tettek a nézői elvárásokra, és pont ezzel tették maradéktalanul boldoggá közönségüket. A (nem csak) művészi szabadságnak olyan foka ez, amiről a legtöbben csak álmodhatunk. 

Hála és köszönet, amiért utat mutattak.