Folytatódik a Transformers-franchise felelevenítése. A 2007-es szuperprodukció a maga 150 milliós büdzséjére egy azóta már 700 milliósra duzzadt (!) profittal válaszolt, ergó még csak nem is volt kérdéses, hogy az új darabnak érkeznie kellett. 2009-et írtunk, midőn a mozikba ismételten bevették magukat a cybertroni géplények, hogy ezúttal már a fél világot amortizálják le itt nekünk. Michael Bay, ez a háborodott klasszis rendező, az első résszel újfent megmutatta, hogy neki valóban nincs is szüksége komolyabb szkriptre ahhoz, hogy az őrá jellemző mindent elsöprő akciójeleneteivel eladjon egy-egy filmet. Magyarán azon az úton kellett (volna) folytatni a szériát, amin elindult. Hogy így történt-e? Kivesézzük.

Mi történik, ha a Hollywood-i blockbuster-gyártás megalomán „nagymesterét” rászabadítjuk egy örökzöld képregény- és rajzilmszéria brand-jére, hogy mondván készítsen belőle élőszereplős mozifilmet? Nem nehéz kitalálni: a 2007-es Transformers sül ki belőle, álá Michael Bay. Ez a tébolyult géniusz rendező A szikla, az Armageddon és a Bad Boys 1-2 alkalmával már megmutatta, hogy igazából nincs is neki szüksége komolyabb szkriptre ahhoz, hogy a saját szájíze szerint megkoreografált, mindent elsöprő akciójeleneteivel eladjon egy-egy filmet. Magyarán ő volt a tökéletes választás az óriásrobotok véget nem érő integalaktikus civódásának a nagyvászonra álmodásához. Vagy netán mégsem? Kivesézzük.

Roland Emmerich 1998-ban jött, látott és megmutatta, hogy milyen is szerinte az amerikai Godzilla. Ugyan éppenséggel nem váltja valóra a „nagyobb = jobb” című jellegzetesen jenki közhelyet, ellenben gyorsabb, agilisabb és tán még aerodinamikusabb is, mint azok a bumfordi japán elődjei voltak. Hiszen míg utóbbiak inkább hasonlítottak egytől-egyig Süsü óriásira nőtt, ámde nem túl barátságos féltestvéreire, addig „Zilla” a maga kecses módján olyan lett, mint egy T-rex és egy komodói sárkány keresztezése. Természetesen Emmerich Godzillája, eme páratlan állat Manhattan-be szabadulásáról és az ottani garázdálkodásáról szól.