Április 10-ét kérem mindenki jegyezze fel a naptárjába. Egy pénteki napra fog esni, talán napsütéses lesz, talán szakadni fog a H2O, de lényegében baromira mindegy milyen idő lesz, hiszen a lényeg a következő: A NETFLIX EGYBEN DOBJA KI A DAREDEVIL-SOROZAT ÖSSZES RÉSZÉT! EGYBEN! Igen nálam betegszabadság, 5 kiló popcorn és valszeg beöltözve fogom nézni. Addig is imádkozni fogok, hogy ne baszarintsák el, de hála Istennek eddig úgy néz ki, nem fogják. De nem is ez a lényeg (DEIGEN), hanem a Green Arrow, a New 52-es kálvária és agyfaszmanó, amely úgy gyűri az agysejtjeimet mint a Techno Viking a szeletelést. No de ugorjunk is bele a tyúkhúsleves kockába…

Green Arrow szerintem a DC egyik olyan karaktere, ami mindig is megrekedt a periférián, és sokkal de sokkal több rivaldafényt kellett volna kapjon. Tartott ez persze 2012-ig, amikor is a CW elszabadította az Arrow című sorozatot, de erről majd kicsit később. Először is fel kell tenni azt a kérdést, hogy ki a bánat az a Green Arrow, mert lényegében egy CTRL+C CTRL+V Batmannel van dolgunk. Utóbbinak Batmobilja volt, előbbinek Arrowmobilja, Oliver Queen ugyanolyan gazdag srác volt mint Bruce Wayne, csak denevér helyett Robin Hoodnak öltözött, és bokszkesztyűkkel űzte a rosszfiúkat. Aztán szépen lassan kiesett a pikszisből, sok más futottak még képregényhős mellett.

1969-ben ugyan Dennis O’Neil teljesen újragondolta a karaktert Oliver Queen elvesztette vagyona nagy részét, és felcsapott piti bűnüldözőket hajkurászni, de megmaradt annak a street level heronak, akiket mindig is csodáltam. Szintén O’Neil nevéhez fűződik a Green Arrow/Green Lantern kollaboráció, ami nem más, mint egy baromi erős társadalomkritika a ’70-es évekbeli Amerika kicsi pofikájába bele.

Az egész nagyszabású roadshow azzal kezdődik, hogy Green Lantern elkap egy fekete srácot aki rátámad egy öltönyös mukira, és épp jól meg akarja büntetni, mivel fehérbőrű öltönyös mukikra támadni az univerzum összes szegletében nagyon rossz cselekedet. Ekkor bukkan fel Green Arrow pajtás, aki rávilágít arra, hogy Lanternnek lövése sincs a kontextusról. Mert akkor tudná, hogy a srác azért támad az öltönyös emberre, mivel az épp le akarja dózerolni a házat, amiben rengeteg szegény ember lakik, s a helyére parkolót akar építeni.

Ezek után elindulnak felkeresni az ideális amerikai álom nem annyira optimális részeit. Lesz itt modernkori rabszolgatartás, megbundázott támadás, sőt Arrow pártfogoltjáról kiderül, hogy heroin-addikt. Konkrétan a képregény hívta fel a fiatalkori drogfogyasztásra először a figyelmet, és nem csak mint történet, hanem prevenciós eszközként is funkcionált. Ebben az esetben Speedy (Red Arrow) álláspontja is megvédhető, hiszen ő azzal védekezik, a társadalom folyamatosan hazudik a fiataloknak mindennel kapcsolatban (Vietnam Blues), így miért hinnék el a populáció idősebb és befolyásosabb tagjainak, hogy a drogfogyasztás bűnös cselekedet. O’Neil nem csak a fiatalkori drogfogyasztás problémájára világít rá, hanem a generációk között egyre jobban tátongó szakadékra is.

Aztán teltek múltak az évek, megjelentek az első különálló Green Arrow képregények, mint pl. a Longbow Hunters és társai, aztán megölték, visszajött, csak a szokásos képregényes rapid-reinkarnáció. Majd ugye eljött a New 52 kora, amikor is – hát hogy is fogalmazzak… – az nem Green Arrow volt, amit az elején csináltak. Az valami hulladékgazdálkodási fostalicska volt, a festéket értelmesebb lett volna egy David Hasselhoff kifestősre pazarolni. A karakterből eltűnt a megfontoltság, egy csapongó taknyos lett, noha Oliver Queen mindig is minimum 30 éves volt. Szóval egyszerűen nagyon rossz volt. Aztán megtörtént a csoda.

Megérkezett a Kill Machine-Outsiders War-Broken, Jeff Lemire író és Andrea Sorrentino szerelemgyermekei. Ez egy ízig, vérig Green Arrow sorozat volt. Adózva a New 52 oltárán egy kicsit át lett írva az eredet történet, apu annyira nem is halott, Shado nem éppen azt szereti mint rég, és Olivernek van egy huga (NEM, NEM MINT A SOROZATBAN!). A Komodo elleni harc íve, Oliver vesztesége és kétségbeesésének kézzelfoghatósága olyan szintre hozta a képregénysorozatot, amit már egy jó ideje megérdemelt. Amit pedig Sorrentino csinál a rajzzal az valami emberfeletti.

Majd amilyen gyorsan jött a lelkesedés, annyira hamar alább is hagyott. Méghozzá egyszerű dolog miatt. Mi a bánatos káposztareszelő szuahéli orángutánseggnek kell átemelni (direkt nem a beleírni, vagy átírni kifejezést használtam) egy TV sorozat karaktereit egy képregény sorozatba, főleg úgy, hogy a képregény szolgáltatja az alapot a TV sorozathoz és nem vica versa. Nagyon rossz lett megint a rajzolás, megint nem maszk, hanem valami búvárszeműveg van rajta, és persze ott van a verőlegény Diggs és a nagyonszőke nagyonokos Felicity Smoak. Nem bírom felfogni, hogy miért kell egy olyan képregénybe beledobálni ezeket a karaktereket, aminek alapvetően a nevén kívül nem sok köze van a képregényhez. Teljesen indokolatlan, az egyetlen valós érv az lehet, hogy bevonzza a TV-nézőket is, hogy megvegyék a képregényt. De azért ne annak a rovására, hogy egy ilyen zseniális ív után, jön egy ilyen pénzhajhász, semmilyen fogás. Szóval számomra a New 52-es Green Arrow egy hullámvasút, amelyen ülve általában a rosszullét kerülget. Ami sajnálatos dolog, hiszen az egyik legemberibb és legszerethetőbb karakterről van szó. Aztán majd meglátjuk.

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!