A science-fiction irodalom, ahhoz képest, hogy relatíve fiatal, annyira tágas, hogy számolatlanul lehetne sorolni belőle a mára klasszikussá vált darabokat. Ezek közé tartozik Frank Herbert Dűne-ciklusa is, amelynek nem csupán lelkes koppintói akadtak, hanem folytatói is. Cikksorozatunkban nem kisebbet vállalunk, mint a magyarul megjelent Dűne könyvuniverzum teljes egészének bemutatását. A második rész foglalkozik az előzményregényekkel. FIGYELEM! A CIKK NEM CSAK NYOMOKBAN TARTALMAZ SPOILEREKET!Frank Herbert összesen hat kötetnyi kőkemény dűneséggel ajándékozta meg a világot 1986-os haláláig. Tervbe volt véve egy hetedik kötet is, aminek a munkafolyamatába belevonta fiát, Brian Herbertet, ez azonban már nem készülhetett el. Ifjabb Herbert idővel úgy döntött, érdemes lenne foglalkozni a folytatással és Kevin J. Andersonnal (aki szintén sci-fi szerző) közösen nem kisebb vállalkozásba vágták a fejszéjüket, mint a Dűne befejezése. Ehhez azonban úgy döntöttek, kicsit ujjgyakorlat-szerűen felmelegítik a régi Dűne-világot és nekiálltak előzményeket írni. Ebből is hat kötet lett, csakúgy, mint az eredetiből, de hogy ezekben mennyi a kőkemény dűneség, az már vitatható.

Előjáték a Dűnéhez-trilógia
A szerzőpáros úgy gondolta, szép lassan ismerkedik meg a Dűnével, először csak egy novella formájában, amely csak 2001-ben került kiadásra. Ennek oka, hogy kronológiailag mindaz után játszódott, amit ők jó előre elterveztek - vagyis az Előjáték-trilógia után. A Caladan tengereinek suttogása remekül sikerült kis etűd, amelyben nem csupán sikeresen ragadták meg a Frank Herbert-féle regények hangulatvilágát, de még egy új, eddig ismeretlen társadalmi réteget is beemeltek az univerzumba.

Az Előjáték a Dűnéhez az eredeti első regény előtti időket mutatja be. Adott egy fiatal Leto Atreides herceg, aki készül a Caladan bolygó kormányzására, amelybe mihamarabb bele kell tanulnia, adott továbbá egy sudár Vladimir Harkonnen báró, aki már akkor is végtelenül gonosz zsarnok, mielőtt hízásnak indul és végtelen gonoszságra neveli unokaöccseit is, valamint adott egy trónvárományos Shaddam Corrino, aki már a kezdet kezdetétől arra gyúr, hogy császárként hogyan golyózza ki a nemeseket, az Űrligát és az összes többi szervezetet, meg persze mindezek előtt az apját, hogy aztán autoriter hatalomra tehessen szert. Elvileg erről kéne szóljon az Előjáték három kötete, sorrendben Az Atreides-ház, A Harkonnen-ház és A Corrino-ház, amelyek 1999 és 2001 között jelentek meg. Csakhogy a címek teljesen értelmetlenek. A három főszereplő története párhuzamosan fut és már az első kötetben lezárul mind a három. Leto felnő az apja halála miatt, magához veszi egy leigázott bolygó, az Ix nemesi családját, Harkonnen báró gyermeket nemz egy Bene Gesseritnek (így lehet később Paul és Alia nagyapja, hiszen a gyermek nem más, mint Jessica), Shaddam pedig megmérgezi az apját a húsostálért. Innentől pedig csak idő kérdése, hogy a maradék két kötetben minden szál el legyen varrva A Dűnéhez.

A trilógia célja bevallottan az, hogy egyszerre hívják fel a régi rajongók figyelmét arra, hogy az öreg Herbert öröksége tovább él és toborozzanak a sorozatnak új, fiatal rajongótábort. Az biztos, hogy ez utóbbi sikerült, azonban az első már kérdéses, mivel számos régi motorost vagy nem érdekelt a dolog vagy csalódottan félredobták a könyveket.

Az Előjáték, amellett, hogy hosszú, teljesen felesleges. Olyan karaktereket mutat be végtelenítve, akik a legjobb esetben sem bírnak több összetettséggel kettő darab dimenziónál. Ami különösen fura, tekintve, hogy már létező figurákat kellett volna leporolniuk és újrahasznosítaniuk, és ez csak az egyik a legsúlyosabb hiba. Elismerem, Harkonnen bárónak az eredetiben is annyi a szerepe, hogy gonosz, de 1965-ben ez még közel sem olyan gáz, mint 1999-ben, tekintve, hogy ott van benne valami egyedi (példának okáért a röpködő széke, ami a súlyát tartja, míg ebben izmos a figura). Emellett ő még kivételes is, mivel a trilógia végére eljut a régi önmagához. Ehhez képest Leto herceg ugyanaz, mint anno Paul, csak jóval unalmasabb, mert ő nem lesz még messiássá sem. Jessica pont annyira ostoba, mintha a szerzőpáros mindkét tagja súlyosan hímsoviniszta lenne, az ő egyetlen tulajdonsága, hogy szerelmes. Ráadásképp az egész trilógiában az összes szereplő, de még a narrátor minden mondata, minden gondolata legalább még kétszer szerepel, mintha az olvasó pont olyan kretén lenne, mint a karakterek, így gyakorlatilag háromszor olyan hosszú a trilógia, mint lennie kéne.

Az biztos, hogy Herbert és Anderson nem olvastak olyan könyvet, aminek az lenne a címe, hogy Így írjunk Dűne-regényt. Ettől függetlenül azt egyáltalán nem tudom felfogni, hogy gondolhatták, hogy a cselekménytelenség egyenlő lehet a filozófiával. Amíg az eredeti hemzsegett a gondolatoktól, amelyek a szereplőket befolyásolták döntéseikben, ebben csak vontatottság van és az összes karakter olyan irracionálisan csinál és mond dolgokat, mintha nem fejlődött volna ki az agyuk. Ez máris felvet egy harmadik súlyos problémát: a történet teljes hiányát.

Nem elég, hogy az összes szereplő síkhülye, valódi érzelmekkel nem bíró droid, még csak nem is csinálnak semmit. Éldegélik a kis életüket egyhelyben, akkor változnak (na nem belülről, hanem pozíciójukat tekintve vagy pedig egy az egyben saját tükörképükké), ha van valami totál spontán, mindenféle előjelek nélküli esemény úgy százötven oldalanként. Ez utóbbiak mondjuk elég izgalmasak, de közel sem annyira, hogy képesek legyenek fenntartani az érdeklődést még százötven oldal erejéig. Arról nem is szólva, hogy az összes szál egy céllal született, azzal, hogy alapozzon egy már kész dologhoz. Jobb érzés körülbelül 1200 oldalnyi teljesen értelmetlen vergődés helyett A Dűnét újraolvasni.

A Dűne legendái-trilógia
2001-re Brian Herbet és Kevin J. Anderson terveik szerint az elkészült trilógiájukkal követ hajítottak a Dűne-univerzum állóvizébe, így kezdhették a befejezést. De ők úgy döntöttek, hogy baromság lenne ekkora bevétel után leállni, és pluszban még ez a sci-fi világ is a szívükhöz nőtt, úgyhogy inkább írtak még három előzményt. Ráadásul a jó marketing jegyében mindegyik kötet előtt megjelent egy-egy novella is (Vadászat a Harkonnenekre, Ostorozó mek és Egy mártír arcai), amik semmit nem tudtak felmutatni a remek A Caladan tengereinek suttogásához képest.

A Dűne legendái, amelynek egyes részei 2002 és 2004 között jelentek meg, több mint tízezer évet ugrik vissza az időben és azt hivatott bemutatni, hogy miért nincsenek számítógépek a Dűne-univerzumban. Első kötetében, A Butleri Dzsihadban megkapjuk az emberi világokat, ahol minden szupi-szuper, valamint a gonosz örökelme, Omnius által uralt gépesített bolygókat, ahol meg mindenki rabszolga, még a leginkább szervilis, emberiségellenes géptestbe pakolt agyak, a titánok is. (Hoppá, titánok? Csak nem ókori nevük van? De. Csak nem Agamemnónnak hívják az egyik titánt? De. Csak nem az Atreides-ház őse? De.) Aztán kitör a Földön egy lázadás, amire Omnius háborút indít az emberiség egésze ellen és végül az anyabolygót dögöljön meg a szomszéd tehene is alapon az emberek leatomozzák. A második kötet, A gépirtó hadjárat az ezután kezdődő masszív mindent vagy semmit háborút meséli el, ahol mindkét fél a túlélésért küzd. Az embereket végül az vezeti győzelemre, hogy feltalálják a térhajtóművet és gyorsan bedarálják az örökelme összes bolygóját. Omnius azonban kiszúrja, hogy valami nem stimmel, így főbolygója, a Corrin köré csoportosítja minden erejét, amit így az emberek nem tudnak elfoglalni. A befejező kötet, a száz évvel később játszódó A corrini csata pedig azt regéli el, hogyan sikerül mégis mindez, emellett hogyan sikerül felfedezni a fűszer jövőbelátó hatását és hogyan tör ki a jóvátehetetlennek bizonyuló Atreides-Harkonnen viszály.

Tény, hogy A Dűne legendái közel sem sikerült olyan borzasztóan, mint az Előjáték a Dűnéhez. Viszont az is tény, hogy a karakterek - habár teljesen új szereplők - ugyanazok a fantáziátlan, sablonos figurák, akik egyszerű másolás-beillesztéssel lettek átemelve az előző sorozatból. A szereplők tekintetében annyi pozitív változás azonban történt, hogy a második és a harmadik könyv közt van száz év ugrás, ezért megvan a melankóliája annak, hogy alig valaki él a trilógia eleje óta. Azonban az új karaktereknek sincs sokkal több gógyijuk a régieknél. A probléma az, hogy Frank Herbertnek elég volt egy félmondat, hogy legyen egy lélegző figurája, az utódok viszont nem értik, hogy éppen a hétköznapiságtól és nem a nagyságtól lehetnének emberiek a szereplőik.

A filozófiai vonallal ezúttal megpróbálkozott a szerzőpáros, noha kevés sikerrel. Az egyetlen ilyen jellegű dolog az embereket megérteni vágyó robot, Erasmus karaktere és a vele folyamatosan konfrontálódó istenkomplexusos Omnius állandó szópárbajai. Okosabbak nem leszünk tőle, de egy vállrándításnál kicsit többet érdemel.

A Legendákban nem igazán lehet panasz a történetre - már az előző szériához viszonyítva. Korrekt sci-fit kapunk,ami önmagában épphogy, de megállja a helyét. Itt is él a százötven oldalanként jelentkező spontán csavar és sokkal jobban tud működni, mint az Előjátékban. Azonban nem ettől lesz jobb ez a trilógia az előzőnél, hanem attól, hogy csak nyomokban fedezhetőek fel benne a Dűne-univerzum elemei, így nem érezzük azt, hogy minden pillanatban meggyaláznák a szívünknek oly kedves eredeti szériát. Ráadásul mindaz, ami történik benne, sokkal jobban megalapozza A Dűne világát, mint az előző trilógia. Még úgy is, hogy nehéz elképzelni egy tízezer évig uralkodni képes famíliát vagy egy ilyen hosszan elhúzódó családkonfliktust. Ettől azonban még vannak problémák a sztori vonalvezetésével. Az Arrakisra szökött rabszolgák története például sehogyan nem kapcsolódik normálisan a fősodorhoz csak és kizárólag arra jó, hogy el lehessen sütni a FREMEN=FREE MEN (meglehetősen ócska) szójátékot. A terjedelem ez esetben is körülbelül 1200 oldal, közel sem vergődés, de nem is tökéletes. Az viszont bizonyos, hogy megkerülhetetlen, ha valaki el szeretné olvasni az eredeti széria lezárását.

Most már tényleg Dűne 7
Brian Herbert és Kevin J. Anderson hat hosszú, vontatott és legfeljebb közepesen fogyasztható könyv után úgy érezték, hogy végre sikeresen feltápolódtak annyira dűneségből, hogy be tudják fejezni az eredeti, hatkötetes életművet. Meg is tették. Hogy ez hogyan sikerült nekik, cikksorozatunk következő részéből kiderül!

(A cikksorozat első része itt olvasható, további hallgatnivaló pedig itt, Alejandro Jodorowsky megnemvalósuló Dűne-adaptációjáról.)

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!