Az idei évben is dőlt ránk a rettenet, ahogy azt kell, az alábbi listában pedig igyekszem csak a valóban értékes, vagy ilyen-olyan okokból messzire kerülendő filmekre szorítkozni: instant klasszikus és nevetségesen bárgyú ijesztgetés egyaránt megtalálható a válogatásban – horror volt, van lesz, de egyáltalán nem mindegy, ki merészkedik a műfaj közelébe. A tökéletesen tehetségtelen versenyzők valamiért örömmel kontárkodnak szívügyem környékén – a horrort nyilván költséghatékonynak és egyszerűnek érzik – a lista pedig nem jelez konkrét rangsort: vannak nagyjából egy ligában játszó művek, a csúcsról merülünk egyre mélyebbre a kénköves pokol iszonyú bugyraiban (azért ígérem, a végén megpillanthatjátok a fényt).

The Babadook (r: Jennifer Kent)
Nem csak az idei, de az utóbbi évek legjobb horrorfilmje is, letaglózó erejű drámai tartalommal, súlyos kérdésfelvetésekkel, zsigeri rémülettel és bámulatos alakításokkal. Gore-t még csak nyomokban sem tartalmaz, de ott mar beléd, ahol a legjobban fáj, zavarba ejtően őszinte és kíméletlenül provokatív, a legszentebb emberi viszonyrendszereket vizsgálja a legrettenetesebb szemszögekből.  Essie Davis, és a feladatát 7 (!!!) éves kora ellenére hibátlanul abszolváló Noah Wiseman minden létező színészi díjat lazán megérdemelnének, a rendezőnőnek pedig kalapemelés jár vállalásáért  és teljesítményéért egyaránt.

Starry Eyes (r: Kevin Kolsch, Dennis Widmayer):
És azt ismeritek, mikor a Fekete hattyú találkozik Rosemary gyermekével a Mulholland Drive-on? Ha nem, mindenképp tegyetek próbát ezzel a remekbeszabott, tündéri kis filmmel: a kezdő színésznő Sarah (Alex Essoe káprázatos) Hollywoodi pokoljárása hátborzongatóan ötletes, iszonyatosan brutális (itt bizony akad gore is dögivel), és mérhetetlenül hatásos – a gyomorforgató finálé felé haladva legszívesebben már elfordítanád a fejed, de nem engedi. A nagy James Ellroy halhatatlan szavait idézve: „Hollywood megbasz akkor is, ha már senki más nem akar.”

Oculus (r: Mike Flanagan):
A Russel-testvérpár (Karen Gillan és Brenton Thwaites) küzdelme az antik tükörben szunnyadó rettenetes entitással korántsem túl eredeti, ellenben precízen megkonstruált, intelligens, elegánsan levezényelt, klasszikus rémfilm-elemekkel operáló, erős atmoszférájú lidércnyomás – a házas horrorok köszönik szépen, jól vannak, és továbbra sem szándékoznak kimenni a divatból. Ha minden alkotó ilyen szakértelemmel és gondolatisággal közelítene a műfajhoz, szebb hely lenne a világ.

Honeymoon (r: Leigh Janiak):
Szerelmes vagy? Nagyon? Házasodnál? Lehet, hogy inkább nem kellene. Bea (Rose Leslie) és Paul (Harry Treadaway) nászútja minden figyelmeztetés nélkül, kérlelhetetlenül és visszafordíthatatlanul iszonyatos rémálommá változik: a lány egyre furcsábban viselkedik, a srác lassan kommunikálni is képtelen vele, az események pedig egyre hajmeresztőbb, felfoghatatlan fordulatokat produkálnak, míg végül borzalmas tragédiához vezetnek. A párkapcsolati krízishelyzeteket egy testrablós-sci-fi-horror kulisszái között tárgyaló mozi kellőképp gonosz humorú és kegyetlen, minimál-eszközökkel vált ki egyre kellemetlenebb érzeteket – az agyba ugyan nem ég bele, de erősen ajánlható darab. Az év randifilmje, amennyiben minél hamarabb le akarod rázni aktuális partneredet.

A Megtisztulás éjszakája: Anarchia (James DeMonaco):
Szigorúan nézve nem is igazán horror, inkább ultraerőszakos, nyomasztó akciófilm, annak viszont teljesen korrekt. A meglehetősen gyengus első rész kamarathriller-dramaturgiáját szerencsére hanyagolhatjuk, a nagyvárosi mészárszék lényegesen kreatívabb, és nagyobb mennyiségű elhalálozást eredményez. A hangulatában némiképp John Carpenter Menekülés New Yorkból című remeklésével rokonítható (annyira persze nem jó) mozi cselekménye lendületesen pörög, a feszültség folyamatos, a totál felesleges és suta társadalomkritikát (genyó gazdagok vs. ártatlan szegények) leszámítva remekül szórakozunk, még úgy is, hogy pár nap után meglehetős nehézségeket okoz felidézni, mi is történt a filmben pontosan. A főszerepet alakító Frank Grillo-t szeretettel ajánlanám egy jövőbeli Megtorló film castingosainak szíves figyelmébe – kurva jó Frank Castle válna belőle.

The ABCS of Death 2:
A 26 bájos kisfilmet tartalmazó, különböző rendezők által prezentált antológia már koncepciójában is ígéretes (a filmek címei az ABC egy-egy betűjével kezdődnek), és – első részével ellentétben – nem is okoz csalódást. A rengeteg közreműködő okán a színvonal nyilván mutat némi ingadozást, az összkép azonban abszolút változatos, ötletes, vicces és kielégítő. Ha mindenképpen választanom kéne kedvenceket, Robert Morgan csodálatosan groteszk stop-motion remeklése, a D is for Deloused, és E.L. Katz röhejesen gonosz A is for Amateur című munkája mellett tenném le a voksomat.

V/H/S: Viral:
A év másik válogatása már jóval kevésbé sikeredett, a vírusvideós koncepció meglehetősen erőltetett és következetlen, az állandó képhibák és kamerarángatások pedig garantálják a néző epilepsziás tüneteit. Míg a korábbi részek mindegyike tartalmazott egy-egy gyöngyszemet (a másodikban található, a The Raid – filmekkel elhíresült Gareth Evans  Safe Haven-jét rendszeresen újranézem), ebben egyszerűen semmi nincs, amit miatt nyugodt szívvel ajánlhatnám megtekintésre. Ha abszolút nincs más dolgod, elmegy vele másfél óra, de feszültséget legfeljebb az előzményekhez képest tapasztalható minőségromlás miatti idegeskedés válthat ki belőled.

Távozz tőlem, Sátán! (r: Scott Derrickson):
No, akkor induljon az igazi lejtmenet: ez a film kérem szépen akkora faszság, hogy hangosan röhögtem rajta a moziban (egy darabig, utána már szimplán csak idegesített). Ralph Sarchie nyomozó (szegény, szegény Eric Bana gyaníthatóan maga sem érti, mit keres itt) és az elemi, rettenetes, jöttét The Doors slágerek felcsendülésével (!!!!) jelző Gonosz küzdelmét nézve egyszerűen kideríthetetlen, mi lehetett az alkotói szándék: a cucc akciófilmből mutálódik természetfeletti thrillerbe, horrorba, majd az istenhit fontosságát propagáló vallási szónoklatba, miközben maga sem tudja eldönteni, micsoda valójában. A műfaji katyvasz totális érdektelenségbe fullasztja a sztorit, feszültség nyomokban sem fedezhető fel (érthetetlen, mi történt Derricksonnal a teljesen vállalható Sinister óta), a végére pedig már egyenesen felháborítóvá válik az alkotók látványos inkompetenciája. Tanulság: Michael Bay spanja, a producer Jerry Bruckheimer nem az a csávó, akit valaha a közelébe kellene engedni egy horrorfilmnek. Teljes kritika itt.

Annabelle (r: John R. Leonetti):
A Démonok között még egynek elment, de a tavalyi Insidious  – A Gonosz háza már nyilvánvalóvá tette, mekkora hatásvadász, lelketlen kontár is James Wan igazából – az általa pénzverdévé silányított horrorfilmek ráadásul valódi brandé növekedtek, önálló életre keltek, és már más rendezők dirigálásával is pusztítanak. A Démonok közöttben arcátlanul bepromózott (Wannak inkább marketingeskednie kéne valami multinál, hagyni a picsába ezt a rendezősdit) Annabelle baba eredettörténete minden ízében kiszámítható, takkra megjósolható fordulatokkal operáló, ostoba, manipulatív jumpscare effektekre épített ökörség, messziről üvölt róla a megtervezettség, unalmas blöff, ami szemét módon még a Rosemary gyermekét is lenyúlja. Döbbenten olvastam, hogy csak 99 perc, megtekintésekor jóval több, mint két órásra tippeltem a rétestésztaként nyújtott játékidőt.

Jessabelle (r: Kevin Greutert):
Ez a „belle” végződés valami rettenetes ómen lehet, ez a totál felesleges fércmunka pedig még a babás marhaságnál is kellemetlenebb anyag. Már a nyilván sokkolónak szánt, de esetlenül bénára sikeredett, összecsapott kezdés biztosítja a fárasztó alaphangulatot, a helyzet pedig egyre csak rosszabb lesz: indokolatlan bibliai utalások, hülye fordulatok, klisédömping, irritáló, vásári ijesztgetés – ha sötétben mögéd lopakodom, és kurva hangosan rádordítok, nyilván megijedsz, csak én attól még nem leszek horrorendező. Kevin Greutert ezt valószínűleg másképp gondolja – tegye, csak ne várja el, hogy még egyszer bizalmat szavazzak neki. Teljes kritika itt.

Hogy ne a teljes reménytelenség hangulatában záruljon a bejegyzés (mégis csak itt vannak az ünnepek, ugyebár), a végére hagytam két kiváló horror-vígjátékot, íme:

Housebound (r: Gerard Johnstone):
Az Új-Zélandi mozi a házi őrizetben senyvedő, örök lázadó Kylie és a házban kísértő félelmetes, titokzatos entitás küzdelmét regéli el fergeteges fekete humorral – szerencsére nem az eltúlzott vérengzésekkel operál, inkább a helyzetkomikumra épülő pazar gegeket részesíti előnyben. Egyik szereplője sem teljesen normális, mindenkinek megvannak a maga kisszerű kattanásai, a karakterek azonban egytől-egyig szimpatikusak, könnyen azonosulunk velük és szorítunk nekik – van is miért, a filmben szerencsére a horror-motívumok is remekül működnek.

What We Do int the Shadows (r: Jemaine Clement, Taika Waititi):
Nem tudom, milyen cuccot tolnak Új-Zélandon manapság, de ez a dokumentumfilmnek álcázott, a vámpírlét mindennapos problémáit taglaló (ha nem látszol a tükörben, nehezen tudsz egyedül kiöltözni, ellenben mivel tudsz repülni, legalább a mennyezetről is simán leporszívózhatod a pókhálókat) őrületesen eredeti és ellenállhatatlanul vicces mozi is onnan érkezett – köszönjük szépen, és ígérjük, ezentúl jobban odafigyelünk majd a környék filmgyártására. A vérszívó-mitológia minden lehetséges módon parodizálásra kerül, de véletlenül se a Horrorra akadva jellegű rettenetek alpári bunkóságára asszociáljatok – minden kockáról süt az alkotók intelligenciája és jó ízlése, de főleg szeretetük és példás alázatuk a téma iránt. Fontosnak tartom kiemelni, hogy Clement és Waititi rendezőkként, írókként és főszereplőkként is jegyzik a filmet. Lehetetlen bármit kiemelni a játékidő alatt folyamatosan sorjázó poénrengetegből, a mozinak túlzás nélkül a valaha készült legjobb horror-komédiák között a helye, csak olyan klasszikusokhoz mérhető, mint a Hullajó, vagy a Sötétség Serege (ha őszinte akarok lenni, privát kedvenceim között jelenleg még őket is megelőzi). Ha esetleg nem láttad, tégy magadnak egy óriási szívességet, és mihamarabb szerezd be ezt a hasfalszaggatóan röhejes kis gyöngyszemet. 

Kívánok mindenkinek raptorokban, karfamarkolásban és székből kiugrálásban gazdag, felhőtlen rettegésben töltött ünnepeket, meg úgy egyáltalán: Boldog Karácsonyt! 

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!