A rajtaütés (The Raid: Redemption) 2011-es jelentős nemzetközi sikere, érthető módon arra ösztönözte annak alkotóit, hogy folytatást álmodjanak az indonéz akciómozihoz. Ebből kifolyólag 3 év elteltével be is mutatták a The Raid 2: Berandal című, nem kicsit ambiciózus sequel-t. Igen örvendetes, a készítők azonban látszólag elfelejtették azt, hogy az alapfilmnek éppen az egyszerűségében és a vele párosuló dinamizmusban rejlett a varázsa. Ezzel szemben a második már nemhogy komplikált lett, de még cefetül terjengős is egyben.
A walesi Gareth Evans által vezényelt, kommandós-lövöldözős köntösbe bújtatott harcművészeti stílusgyakorlat, azaz A rajtaütés valóban kiemelkedik az utóbbi évek, sőt mi több: az új évezred akciófilm terméséből. Ez kétségtelenül letisztultságának, minden a cselekményt bonyolító sallangtól mentes lineáris történetvezetésének, az olykor szerfelett ötletes fényképezési megoldásoknak, és természetesen a brutálisan ütős közelharcoknak köszönhető. A darab egyedüli (felvethető) gyenge pontja (már ha szánt szándékkal kívánunk ilyet felfedezni benne), az alakításokban rejlik, hiszen az amúgy sem túl nagy szereplőgárda gyakorlatilag 80%-ban kaszkadőrökből és harcművészekből áll. Vegyük csak például a főszereplő Rama-t játszó Iko Uwais-t, mint tökéletes példát: a megnyilvánulásai itt-ott "sántítottak", ugyanakkor ízületeit sem kímélve olyan hatékonysággal verte szét a fejét mindenkinek, aki szembejött vele abban az épületben, hogy azt öröm volt nézni. Na mármost, A rajtaütés 2-ben mindezen szimpatikus faktorok az ellenkezőjükre fordulnak, kivéve jóformán egyetlen egyet: Rama már-már szuperlatívuszokért kiáltó eredményességét, mármint ami az ellenfelek elpáholását illeti. Mert Rama csak egy van, ezt mostanra mindenki tudhassa.
Kezdjük csak a történettel: logikus módon ott vesszük fel a film elején a fonalat, ahol az első rész véget ért, vagyis a rendőrségi kommandósok által az agresszív gazfickók lakta tömbház félresikerült megtisztítása után megmaradt összvissz három túlélővel. Na jó, mondjuk néggyel, ha Rama tékozló bátyját, Andi-t is közéjük számoljuk, bár ő eleve az épületben volt, mind a főmufti bűnsegédje. Ekkor aztán, mintegy tiszta lapot teremtve az új sztorinak, Evans-ék szépen elvarrják a szálakat a megmaradt karakterek képezte teher tekintetében (értsd: Rama-t kivéve kinyírnak avagy eltüntetnek mindenkit). Ez és ezek közül is Andi halála azért szükséges, hogy aztán a vonakodó, amúgy a becsület bajnoka Rama-nak legyen végre valami ködös, mondvacsinált indítéka ahhoz, hogy önként és dalolva börtönbe vonuljon 3 évre, na persze mint beépített zsernyák, egy nemes cél érdekében. Ez a cél pediglen nem más, minthogy a maga "sajátos módján" (magyarán megannyi bunyóval) az ottléte alatt elnyerje az egyik Jakarta-i maffiavezér Bangun, épp a sitten ülő szívtelen fiacskájának, Uco-nak (Arifin Putra) a kegyeit. Na persze a hosszútávú gólja ezzel az, hogy a szabadulását követően beépüljön a maffiába, aminek aztán majd a belső berkeiben kéne ügyeskednie valamit annak érdekében, hogy felgöngyölítse a helyi korrupciót. De hogy miként, azt még ő maga sem tudja. A lényeg inkább az, hogy ez egy indonéziai körülmények közé ágyazott Donnie Brasco-szituáció, amit kb az első fél óra elteltével még a vak is felismer, már ha persze megérti a helyiek beszédét. Úgyhogy hiába is az a mutatós, a börtön udvarán előadott sárban dagonyázós tömegdulakodás, a helyzet akkor is ilyen szimpla (és elcsépelt). Nem mellesleg ama sáros hepaj fő tanulsága az, hogy Jakartában sose kerüljünk börtönbe, mert ott aztán vagy betegre vernek, vagy megkéselnek, vagy az őrök lőnek agyon bennünket, méghozzá mindenki szeme láttára.
Na mármost, kezdetben az események sorrendjével, az idő hullámzó folyásával és a kohézióval is vannak ám gondok. A már szükségtelen karakterek eltüntetése, továbbá Rama a beépített zsaruk góréja általi unszolása, és a gyorsított eljárásban a börtön falain belülre juttatása, mind kaotikusan és összefüggéstelenül vannak prezentálva. Nézőként az embernek olyan érzése támad, hogy Gareth Evans csak minél előbb túl akart esni ezeken a momentumokon és mintegy az általa jegyzett szkriptben is kipipálgatni őket, hogy mondván "na már megvan ez is és ez is". Pláne úgy, hogy sejthette: a teljes játékidő is igen hosszú lesz, így érthető, hogy nem akarta a felvezetéssel tovább húzni azt, azonban ennek eredményeképpen a film első 10-15 perce tekinthető az abszolút leggyengébb periódusnak. Ezen még az egyébként teljesen indokolatlan, "Rama kontra két tucat fegyenc" jelenet sem segít, hiába is gondolhatta azt a rendező, hogy majd egy jó kis tömegtülekedés már az elején, lendületet visz a filmjébe. Később, miután Rama varázsütésre 3 év elteltével kikerül a sittről, már mint Uco kebelbarátja járulhat annak papája, a nagyfőnök színe elé. Emígy aztán a beépülést teljesítve, információk gyűjtése helyett, egy, az Eastern Promises-ben már kimerített, maffiózós apa-fia konfliktusban találja magát. Szegény Uco ugyanis, aki nagyobb hatalomra vágyik, minden igyekezetének dacára képtelen elnyerni a konstans rezignált faterja kegyeit, aki nem egyszerűen a vezetésre érdemtelennek, de még totál idiótának is tartja őt. Ismerős? Az hát. Mindemellett, innentől egy darabig a küzdelmek is ritkábbakká válnak, amely az alkotás aránytalanságát és ingatag dramaturgiáját is előtérbe hozza.
A történet az utolsó harmadára aztán csak-csak felpörög, így a lényeget képező balhés szcénák is megsűrűsödnek és hangsúlyozom, hogy alkalmanként roppant mód zseniálisan vannak fényképezve. Tudniillik akad egy pár olyan, másutt korábban még soha nem látott, szerfelett kreatív kézi kamerás felvétel, hogy az ember legszívesebben megtapsolná őket. A nagyjából két óra elteltével beinduló végjátékban aztán mind az ellenfelek, mind a csetepaték színterei is ötletesek és változatosak lesznek, ennélfogva a közelharcok, valamint az egyéb típusú (értsd: autós és/vagy lövöldözős) akciójelenetek, együttesen ténylegesen képesek überelni a 2011-es alapfilmben látottakat. Példának okáért a fő párviadal, azaz a "Rama vs. Assassin" párbaj egész egyszerűen elképesztő egy összecsapás lett, de említhetném az azt megelőző ugyancsak parádés Rama kontra "orgyilkos testvérpár" küzdelmet is. Ezek mind-mind kiválóak, a baj csak az, hogy a sztori mint körítés mindehhez túlontúl vontatott és bonyolult egyes pontokon, olyan szempontból, hogy a végtermék mint komplett egész, egy igazán élvezetes és pörgős akciófilm legyen. A gond tehát az egyensúllyal, a produkció balanszával van. Igazság szerint maguk a verekedési jelenetek tekinthetőek csak igazán a cselekmény "áldozatainak", hiszen elsőosztályú minőségüknél fogva egy nagyságrendekkel jobb filmet érdemeltek volna. Majd talán a 2-3 éven belül bemutatásra kerülő A rajtaütés 3-ban, amely állítólag a második rész fináléja előtt 2 órával fog játszódni, és amelyhez ha minden igaz, már megnyerték a thai boksz mai fenegyerekét, Tony Jaa-t is.
A rajtaütés 2 (The Raid 2: Berandal, 2014) – Értékelés: 10/6.5 raptor
- Írta és rendezte: Gareth Evans
- Szereplők: Iko Uwais, Arifin Putra, Oka Antara, Julie Estelle, Yayan Ruhian
Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!
Utolsó kommentek