A Hulk Vs. című filmpáros ugyan nem az első produkciója a Marvel Studios és a Lions Gate Entertainment kollaborációnak, de mindenképpen az egyik legismertebb a nyolc rajzfilm közül. Ennek örömére most visszatekintünk a Zöld Óriás találkozására a két másik Marvel-hőssel, akik harciasságban talán felvehetik vele a versenyt!

Egy vallomással kell kezdenem: bár a szívem a Marvel felé húz a DC-vel szemben – nagyjából 3:2 arányban, hogy konkrét legyek –, ennek ellenére rajzfilmek terén toronymagasan a második kiadó vezet nálam. Noha az utóbbi évek DVD-re kijött alkotásainak színvonala igencsak hullámzó, a DC animációs fronton még így is megeszi a Marvel produkciókat reggelire.

A Marvel persze számtalan alkalommal igyekezett robbantani, olykor több, máskor kevesebb sikerrel. Az előző kategóriába tartozik a Wolverine and the X-Men, a másodikba az Avengers Next, aminek az alapötlete jópofa, csak a kivitelezés lett bántóan középszerű. Ezen próbálkozások egyike volt a Hulk vs. filmek, stáblistával együtt nagyjából háromnegyed órás produkciók, amikben a Marvel először Rozsomákkal, majd Thorral ereszti össze a Zöld Óriást. A kettő együtt tehát Disney-s megfogalmazásban egy egész estét betöltő filmet alkot. De lássuk, hogy is teljesítenek!

Az első történetben Rozsomák repül el a kanadai vadonba, miután egy rejtélyes szörnyeteg porig rombolt egy kisvárost. A teremtményt meg kell állítani, minden áron, ezért esett a hatóságnak egy olyan állampolgárra a választása, aki a legjobb abban, amit csinál, még ha az nem is valami szép. Hamar kiderül persze, hogy a veszélyes szörnyeteg egy nyeszlett férfi, aki egy szál nadrágban bőg a havas pusztaságban. A „hamar” persze csak azért nem azonnal, mert félreértések elkerülése végett mégis illik megkérdezni az alul öltözött, cingár fószertől, nem látott errefelé egy drabális fenevadat esetleg – akkor is, ha a lábnyomok alapján a szóban forgó szörnyeteg képes változtatni méretét.

Szegény Bruce azonban annyira elmerül az önsajnálatban, hogy erre a kérdésre nem tud blazírt arccal annyit felelni: „de igen, arra ment”. Így hát egy hosszú csatajelenet következik, aminek csak az X-Fegyver érkezése vet véget – de ők is csak azért avatkoznak be, hogy új szintre emeljék az adrenalin faktort.

A második történetben Asgard, köszöni szépen, egész jól meglenne, ha Odin nem hajtaná minden évben egy hosszabb álomra a fejét, amikor a germán mitológia minden réme elérkezettnek látja az időt, hogy jelezze igényét a trónra. Természetesen nem szórólapokkal kilincselnek, így nem kis erőfeszítésbe telik visszaverni őket. Ennek az időszaknak az utolsó napját választja Loki, hogy megidézze Hulkot, uralma alá hajtsa, és a segítségével ő legyen Mindenek Atyja a Mindenek Atyja helyet. Mivel azonban a cselszövés istene nemcsak motivációk és tervek terén állítható párhuzamba Gazvezírrel, hanem megvalósítás frontján is, hamar elveszti az irányítást a behemót felett.

Mint az már a leírásból sejthető, mindkét történet faék egyszerűségű, amiket az akcióra hegyeznek ki. Fordulat tévedésből sem található egyik rajzfilmben sem, és nem, Loki tervének dugába dőlése vagy az X-Fegyver érkezése nem nevezhető annak, elvégre, ha ezek nem lennének, nem beszélhetünk második vagy harmadik felvonásról, csak egy nagy verekedés lenne az egész – és a szóban forgó alkotások így sem nevezhetők sokkal többnek.Emlékszem, amikor 2008-ban láttam a két rajzfilmet, mindkettőt korrektnek tartottam, nem kevesebbnek, nem többnek. Azóta csupán hat év telt el, de már érezhetően megkoptak, ez pedig nagyban köszönhető annak, hogy a közelmúlt képregény-adaptációi elég magasra tették a mércét, de ezt leszámítva is akadnak problémák.

Az egyik legnagyobb maga Hulk (és Banner) karaktere. Hiába ő a címszereplő, valójában egyik történetben sem több adaléknál, a főhős Rozsomák és Thor. Az ő hátterükbe, motivációjukba kapunk betekintést, nekik van komoly vesztenivalójuk, ők azok, akik erejükön túl találékonyságukkal vágják ki magukat a csávából és mentik meg a világot. Ezen pedig az sem segít, hogy a saját személyes ellenségeik az adott történet fő gonoszai, akik Hulkot a saját céljaikra akarják felhasználni.

Banner viszont mást sem tesz egyik rész alatt sem, mint nyavalyog és sajnálja magát, így nemcsak Rozsomák és Loki idegeire megy, hanem a nézőkére is. Egy hihetetlenül passzív karakter, emiatt nem is értjük, hogy a végén miért is magasztalja őt Odin – de valószínűleg azért, mert átaludta az egész történetet. Ugyan nem várom el, hogy a rajzfilmre írt Banner egyénértékű legyen a Mark Ruffalo által alakított figurával, de valami kis karakterizálás csak belefért volna. Kár, mert Hulk egy elemi erő, így voltaképpen Banner az, aki érdekessé teszi, és nem fordítva.

Ennyit az összekötő kapocsról, nézzük csak a két történetet, külön-külön! Rozsomák egész eltalált lett, mind a jellemét, mind a designját tekintve. Érdekes, hogy civilben messze ő a legrealistábban megrajzolt karakter. Ezzel szemben az X-Fegyver pribékjei külcsín terén önmaguk karikatúrái, és ez Kardfogúnál a legszembetűnőbb, akit mintha egy teljesen más stáb rajzolt volna. De Halálcsapás is egy vézna kislány a képregénybeli megfelelőjéhez képest, ami kisebb gond – amit nem tudok hova tenni, az az, hogy bosszúvágy ide vagy oda, amikor ledöfi Rozsomákot, miért vág olyan arcot, mintha egy dupla orgazmust élne át?

Hozzájuk képest Vörös Omega és Deadpool egész korrekt – az előbbinél annyit nem értek, hogy miért nem húzza be a csápjait, mikor praktikusabb és hangulatosabb lenne, a másik pedig… be kell vallanom, sosem szerettem őt különösebben. Ezen az inkarnációjában leginkább egy Mortal Kombat karakterre emlékeztet, aki megkapta a Jégkorszak Sidjének a stílusát. Végére marad Thorton Professzor, aki az adamantium-csontvázát adta hősünknek. Ennek következtében elveszítette kezét, amit egy karomszerű művégtaggal pótol. Gondolom, azért van műkeze normális emberi kontaktusokra is, és ezt megtartja a megalomán világuralmi monológokra.

Míg Rozsomáknál maga a karakter van előtérben, addig a második részben valójában Asgardé a főszerep, Thor csupán egyike az ott élő személyeknek, még ha a legfontosabb is közülük – már a történet szerint. A készítők nem fogták vissza a képzeletüket, az Asgardot ostromló csapatok közt megfordulnak trollok, tűzdémonok, jégóriások, és az őket visszaverők is színes társaságot alkotnak. Szintén jó pont, hogy az első filmadaptáció csiricsáré világa helyett egy hangulatos fantasy-közeget kapunk – ha bár az alkotók hagyják szárnyalni a fantáziájukat, ezt ízléses keretek között teszik. Ugyanígy dicséret illeti Hella birodalmát. Egy szó, mint száz, a rajzfilm tisztelettel merít a gyökereiből, és ez előnyére válik.

Ami viszont nem, azok újfent a szereplők. Bár világalkotás terén köröket ver a Kenneth Branagh által rendezett filmre, Loki különösen sótlannak tűnik Tom Hiddleston alakítása után – és ezen az sem mentség, hogy ez az adaptáció volt korábban. Ha őszinte akarok lenni, a bajkeverés istene leginkább egy kevésbé sikerült Gumimacik gonoszra emlékeztet. Szövetségese, Varázslónő ugyan sokkal érdekesebb figura, ahogy Loki lánya, Hella is, de a csaló isten mellett háttérbe szorulnak. Sif eltalált lett, de belőle is keveset kapunk. Kár, kaphatott volna több szerepet Thor három harcostársa, Fandral, Hogun és Volstagg rovására, ugyanis kicsit furcsa triót alkot egy Robin Hood-epigon, egy mongol harcos és egy Shakespeare-i comic relief karakter Asgard világában, képregényhűség ide vagy oda. Thor pedig nem különösebben érdekes, no, nem is vészes, de ha egy kicsit forrófejűbb lenne, akkor már rendelkezne saját jellemvonással.

A korrektség kedvéért azért meg kell jegyeznem, hogy mindkét rajzfilm akciójelenetei tisztességesek, de mivel a szóban forgó alkotásokat ezekre hegyezték ki, ezért talán ez az elvárható minimum.

Összességében mit lehet mondani tehát a Hulk Vs. filmekről? Azt, hogy bár tisztességes iparos munkák, az eltelt hat év alatt mégis sokat veszítettek fényükből, így, bár mindkettő rendelkezik potenciállal, egyik sem különösebben emlékezetes. Ha valaki nagy rajongója a Marvel karaktereknek, az tehet egy próbát vele, de másoknak csak akkor ajánlom, ha nagyon esik kint az eső, és nincs semmi jó a tévében.

- Rendezte: Sam Liu – Frank Paur