Nem érezzük, mivel McCay a Spectrével együtt sorra járja be a történet legfontosabb eseményeit. Szemben a Marvels fotóriporterével, aki az apró mozaikokból alkotta újra a történeteket, McCay szeme mindent átlát, s általa mi magunk is ugyanabból a nézőpontból szemléljük az eseményeket, ahonnan egyébként is szoktuk. Kívülállóként. És ez nem baj, ugyanis a DC mitikus héroszainak eseménydús élete bőven kárpótol a Marvelnél oly megszokott karakterizációért, mivel a DC világában nem a szereplők közti végeláthatatlan szappanoperán, hanem a történeteken van a hangsúly, és az azonosulási pontokat sem a karakter belső élete, hanem bonyodalom megoldása szolgáltatja. A Kingdom Come tehát ebben a tekintetben semmi újat nem hoz, sőt, kifejezetten ügyetlen próbálkozás.

Egyedi nézőpont kilőve, maradt a történet, mely szerint a hősök nyugdíjba vonultak, és helyüket egy új, zabolázatlan generáció vette át, akiknek a tombolása nem ismer határokat – eltűnt a régi hősök megingathatatlan erkölcsrendszere, miszerint sosem folyamodunk olyan szélsőséges eszközökhöz, mint a rossz oldalon harcoló ellenfeleink. Az emberek pedig joggal vesztik el hitüket ezekben a csodákban. A Marvels szerint a hősök miatt már nem tudunk úgy élni, mint korábban, mert akarva-akaratlanul is, de ők irányítanak, és ez az a téma, amit a Kingdom Come igyekszik felnagyítani. Nem rossz próbálkozás, azóta azonban akadtak már sokkal szerencsésebb megfogalmazások is (Superman: Red Son). Superman, miután utolsó földi gyökerét is elveszti és az emberekben is csalódnia kell, hátat fordít a világnak, de 10 évvel később az elburjánzó erőszak láttán visszatér rendbe rakni a dolgokat, és ironikus módon épp ekkor lépi át saját határait, mint az új generációs hősök, akiket visszatért móresre tanítani. A Kingdom Come itt esik bele a legnagyobb hibájába, miszerint azt hiszi, hogy csak azért mert főhőse már koros tapasztalt harcos, mi máris elhisszük neki, hogy bölcs is. Ez a Superman olyan szinten nem látja át a dolgokat, hogy arra nincsenek szavak, az általa tervezett gulággal egyszerűen átmegy diktátorba. Ez ellentmond mindennek, amitől Superman Superman. De a legszörnyűbb az a banális tanulság, amikor a végén mégis rádöbben, hogy hagynia kell, hogy az emberek irányítsák a Föld sorsát, és neki mégsem kell felvállalnia semmilyen világvezető szerepet. Már rég hiteltelen.

Van azért olyan is, amit jól csinál a mini, méghozzá remekül ábrázolja, hogy ha a hősök átlépnék a határokat, akkor mi történne – ha már a miérttel nem tud mit kezdeni, elégedjünk meg ezzel (kár, hogy a 2006-os Infinite Crisis ezt is ezerszer ügyesebben csinálja). Superman ugye nagy testvér szerű diktátor lenne, aki megmondja a frankót, Batman pedig ugyancsak feláldozná a szabadságot a biztonságért, és egy rendőrállamot építene ki, amíg Wonder Womannek a megkeseredett mészáros szerepe jutna, aki miután kudarcot vallott Földi küldetését illetően, dühét mások szétverésével csillapítaná. A Kingdom Comeban sajnos senki sem szimpatikus, és az ember komolyan elgondolkodik rajta, hogy inkább Lex Luthor csapatának kéne drukkolni. Totális kudarc.

A Kingdom Come ettől függetlenül mégis kiemelt helyet élvez a képregénylistákon, ez azonban valószínűleg sokkal inkább Alex Ross érdeme, aki még a Marvelsnél is szédítőbb paneleket varázsol elénk, alulról megvilágított robusztus szuperhősök tömkelegével – kár, hogy mindez mégsem a képregényt szolgálja, mivel nem a dicső múltról, hanem a sötét jövőről beszélünk. Amíg a Marvelsnél még az emberközeli nézőpont kordában tudta tartania giccsfaktort, addig itt kisül a biztosíték, mert Waid története és Ross rajzai már túl sokak egyszerre, és az egészről süt, hogy valami óriási durranás, mérföldkő akart lenni. Hát nem lett az.

Kingdom Come (1996)
Írta: Mark Waid és Alex Ross
Rajzolta: Alex Ross

Ha tetszett a cikk, lájkolj minket a facebookon is!