A közvélekedéssel ellentétben a kritikus (esetemben a kritikát író lelkes amatőr) nem elkötelezett mazochista: nem direkt néz rossz filmeket, hogy utána dühtől fröcsögő sorok gépelésével küldhesse a tárgyalt munka alkotóit oda, ahová szerinte valók. Rossz filmről véleményt írni kellemetlen érzés, a düh kinyilvánítása nem feszültséglevezető, sokkal inkább idegőrlő folyamat. Az ember, ha már kritikaírásra adja a fejét, jó eséllyel filmrajongó, így az okoz neki örömet, ha pozitív hatások érik mozizás közben. Külön kategóriát alkotnak azok a mozgóképek, melyek kétségkívül értéket képviselnek, alkotóik szándékai tisztán kivehetők, a koncepció világos, ráadásul maradéktalanul célba is ér, a végtermékre azonban pusztán gondolni is kellemetlen. Ezek azok a filmek, amiket ökölbe rándult kézzel, összeszorított fogakkal nézel végig, ha tehetnéd, fölugranál a székből, és káromkodva borogatnád fel a bútorokat magad körül, de nem teheted: az alkotás lebilincsel, szögesdróttal rögzít a székhez, beeszi magát a húsodba, és napokig nem ereszt. Nincs hová bújni előle, mert tudod, hogy minden kockája színigaz.
Utolsó kommentek