A vélemény, mint tudjuk, olyan, mint a popó: mindenkinek van, de nem mindenkié érdekel mindenkit. Most azonban, hogy az enyémre (mármint a véleményemre) kíváncsi néhány kolléga, megragadom az alkalmat, és néhány adat segítségével fejtegetem azt, hogy miért halott a szebb napokat látott Hollywood, és hogy mi van a halál után.Nyugaton a helyzet

„Nagy siker a Rambo 40” – rappelte a jövőről az 1993-ban szintén szebb napokat látó Geszti Péter, ami ma aktuálisabbnak hat, mint valaha. Habár Stallone éppen a Rambóval megállt négynél, közben Rockyból is lett hat, és Expendablesből is három. Azt hiszem, nem kell senkinek nagyon magyaráznom, hogy miért gáz ez, de abban talán nem értünk egyet, hogy a maszkos igazságosztók századik világmegmentése sem sokban különbözik Sly gaztetteitől.

A legnézettebb, legismertebb és legtöbb bevételt hozó filmek mára bestseller-, képregény- és „igaz történet”-adaptációk, remake-ek és folytatások. Akármilyen jó az alapanyag vagy az előző rész, akármilyen összetett személyiség a valós tudós, akiről filmet csinálnak, Hollywood gépezetén keresztüljutva egy univerzálisan érthető, leegyszerűsített, egyértelmű történetet kapunk. Ha térben nézzük mindezt, akkor szimbolikus, hogy annál nagyobbat szól egy film, minél izgalmasabbak a speciális effektek 3D, vagy ne adj’ Isten, 4DX robbanásai – míg a karakterek kétdimenziósak maradnak.

Nem titok vagy felfedezés az sem, hogy az amerikai stúdiófilmek termékek, amiket gyártanak (egyébként nagyrészt nemzetközi exportra). A kaliforniai álomgyár futószalagjairól érkező mozgóképek a szerint az elv szerint készülnek, hogy minél többet fektetnek beléjük, annál többet fognak keresni rajtuk, és ez tökéletesen be is válik a nagyoknak. Rekordbevételeket látunk évről-évre, amik megerősítik a stúdióvezetőket abban a hitükben, hogy jó, amit csinálnak.

Hiszen dől a lé.

Csakhogy ezek a rekordok úgy jönnek össze, hogy az emberek a jegyárak és a változó mozgókép-fogyasztási szokások miatt (ezekről később) ritkábban mennek moziba, de akkor mindenki ugyanarra a folytatásra. A fejesek nem filmrajongók (vagy egyáltalán: filmnézők), hanem kőkemény üzletemberek, akik a piac és a nézői igények változásaira lassan reagáló, óriási, bürokratikus cégeket irányítanak. A saját csapdájukban ücsörögnek, és vígan öntik az olajat a tűzre.

Természetesen mindannyiunknak nehéz saját hibáinkat észrevenni, és egy stúdióvezető sem fogja úgy számonkérni saját cégén a filmművészetet, mint én rajta, de a számokból talán ők is érthetnének: Az új, friss, eredeti dolgokat azt hinné az ember, hogy eladni is jobb, nem csak megvenni. Nos, a hat legnagyobb stúdió filmjei 10 évvel ezelőtt még 50%-ban eredeti történetek voltak, mára ez újra megfeleződött. Az alábbi infografikán látható korábbi összehasonlítás szerint 2011-re az év top 10 filmjéből teljesen elfogytak az eredeti történetek, az embertömegek a megszokott brandekre özönlöttek.  

Tehát jól láthatóan Hollywood biztonsági játékába nem fér bele a vállalkozó szellem, és, már bocsánat, de fullba nyomják a kretént: 17 Marvel-film és 10 DC-adaptáció van úton, a folyamatosan készülő egészestés Hasbro- és Lego-önreklámok mellett. De nem is kell olyan messze mennünk a jövőbe: idén a slágerek a Mad Max, a Jurassic Park, a Terminátor és a Star Wars új részei, hamarosan a tévében az új Twin Peaks, és az új X-akták. 

És ott van az örök jolly joker, a lap, amit minden vitában ki lehet játszani (de nem mindig indokolt vagy erkölcsös), A GYEREKEK. A jövő mozinézői filmfogyasztói valós emberi helyzetek helyett teljesen elrugaszkodott sablonokat látnak, elfelejtik az igazi történetmesélés és az önálló ötletek értékét. És ami mégnagyobb baj: sok filmes tanuló is ezt a példát látja maga előtt, ördögi kört alkotva.

Sok sikert kívánok annak, aki egy művészileg értékelhető, az életre reflektáló filmet szeretne csinálni az Egyesült Államok stúdiórendszerében. De pszt, aki kicsit ügyes, az mindig talál utat, ugyanis (meglepetés!) nem csak a pénzét számolgató vízfejű Hollywood létezik a világon. Egy kitérő után erre is fény derül!

Régen minden jobb volt

„You either die a hero, or live long enough to see yourself become the villain.” – Erre a jeligére állítsuk szembe néhány kedvenc rendezőnk legjobb és legfrissebb filmjeit, a teljesség igénye nélkül:

Christopher Nolan (akinek a Dark Knightjából származik az idézet) és Joss Whedon a két legjobb példa arra, hogy lelkes független alkotókból (Following, Memento, illetve Buffy, Firefly) hogyan válik epikus szuperhős-filmek és azok folytatásainak megkérdőjelezhetetlen rendezője. Ne értsetek félre, nagyon profi, amit csinálnak, de kevés nyoma maradt azoknak a kezdeti kézjegyeknek, amikért megszerettük őket. Érdekes, hogy Nolan maga is ráérzett a rendszer hibáira, és ő is a találékony, kísérletező hangokat várja.

(Az utóbbi időkben egyébként az Inception egy eredeti film volt, de a stúdiók ennek a rizikója miatt még a meglepő bevételeket számolgatva is azt mondták, hogy „hát, ez egy kivétel volt.” A Mementóban annak idején szintén nem hitt senki, nem találtak neki forgalmazót.)

A két, pörgős kultfilmekkel felbukkanó brit, Danny Boyle és Guy Ritchie az évek során elvesztette egyediségét az amerikai színtéren, Oscar-díjas filmekre (Slumdog Millionaire), illetve remake-ekre (Sherlock Holmes 1-2, The Man from U.N.C.L.E.) váltva. David Fincher ironikus módon a Harcosok klubja után állt be a korrekt iparosok sorába, azaz azóta sem rossz filmeket csinál, csak nem Fincher-filmeket. Steven Soderbergh (Szex, hazugság, videó; Ocean’s 11) 2013-ban bejelentette, hogy nem rendez több filmet, mert ebben a műfajban nem lát már többet.

Tim Burtonről pedig nem szeretnék többet mondani, mint: 1994: Ed Wood, 2014: Big Eyes…

Alex Proyas (Crow, Dark City), Richard Kelly (Donnie Darko), és a Wachowski-tesók (Mátrix) is eltűntek vagy megbuggyantak az óriási hatású, sötét hangulatú berobbanásaik után. Sam Mendes (Amerikai szépség) percek alatt a Bond-sorozat, Bryan Singer (Közönséges bűnözők) pedig az X-Men filmek iránt köteleződött el – amik közül a legjobbat, a First Classt nem ő rendezte.

Aronofsky, aki a Pi, A forrás és a Rekviem egy álomért alapján bátran mondható zseniálisnak, legutóbb a Noéval jelentkezett, amiről egész mostanáig azt hittem, hogy egy Ridley Scott film (valószínűleg nem alaptalanul, de szóljon, aki látta és megvédené). Öt éve volt utoljára reflektorfényben a Fekete hattyúval, ami egy szép és érdekes film, de történetét tekintve egy női remake-je előző filmjének, A pankrátornak.

Robert Rodriguez pályafutása kezdete óta két filmet csinál újra és újra: kisebbségiek vagyunk, de ha akcióra kerül a sor, faszagyerekek, illetve gyerekek vagyunk, de ha akcióra kerül a sor, faszák… tehát végül is egy filmet (pláne, ha a Cortez-kémek kölykeinek kulminálódó kálváriájára gondolunk).

A Tarantinózás már 10 éve is gáz volt, de valahogy mégis úgy tűnik, hogy a hommage-tól lopásig terjedő újrafelhasználás mestere csavart annyit saját visszatérő témáin, hogy többé-kevésbé jól süljenek el. A nagy kérdés vele kapcsolatban az, hogy a vadnyugati fogorvosról szóló westernfilmje után 3 évvel és a gengszter-kamaradrámája után 23 évvel tud-e majd újat hozni ennek a két műfajnak a találkozásában, az idei Hateful Eight-ben.

Bevallom, ebben a fejezetben kicsit kemény voltam, hiszen könnyen lehet, hogy ezek a többnyire auteur-ként induló rendező-sztárok csak korlátolt anyagi lehetőségeik miatt nem csináltak korábban annyi robbanást, folytatás és blockbustert, mint most (hasonlóan Pálfi György is nyilatkozott egyébként). Tehát az is lehet, hogy ők úgy érzik, hogy még mindig Fincher, Whedon, Aronofsky, stb. filmeket csinálnak. De ha ez így van, akkor viszont ez sajnos egy önképzavar és/vagy a siker mámora.

Poszt-apokalipszis

Na jó, de akkor mi jön ezután? – kérdezitek teljesen jogosan. Röviden: senki nem tudja biztosan, de mindenképp valami más.

Annak ellenére, hogy a függetlenek egyik fele betagozódott, a másik felük él és virul: Jarmusch, Linklater, Spike Jonze, Charlie Kaufman továbbra is a legjobb formájukat hozzák, még Coenék és Wes Anderson is az önismétlés határán innen táncikálnak, utóbbinál még a „szerzői tömegfilm” kérdése is fölmerülhet.

A filmgyártás évtizedes ikertornyai, Lucas és Spielberg épphogy eljuttatták a mozikig legutóbbi filmjeiket, ezen meglepődve most ők is a tévében, illetve a streamingben látják a jövőt, nem teljesen indokolatlanul. A fentebb említett megváltozott médiafogyasztási szokásokra jól reagálva vált egy újfajta piac egyeduralkodójává (és egyébként kulturális jelenséggé is) a Netflix.

Az online sorozat- és filmnézéssel (streaming) két éve még csak 30 millió felhasználót megmozgató szolgáltató idén már 60 millió nemzetközi regisztrációt számlált, az Egyesült Államok háztartásainak egyharmadában van egy account, és az amerikai netes letöltések szintén harmadát bonyolítják le a Netflixen keresztül. Ez azt jelenti, hogy otthon (tévén vagy számítógépen), kényelmesen, olcsón, reklám nélkül, más mozizókhoz és vetítés/sugárzás dátumához való alkalmazkodás nélkül, bármilyen mennyiségben nézhető a megannyi tartalom. Ráadásul a Netflix az elmúlt években nem csak közvetít, hanem gyárt is sorozatokat, egy filmjük pedig az Oscar-jelölésig vitte. Konkurenciája szinte már csak az HBO, és egyértelműen lekörözte a mozikat és kábeltévéket. (Év végén vagy 2016 elején már Magyarországon is elérhető lesz a Netflix, de a magyar tévéknek valószínűleg fogalmuk sincs, hogy mit kezdjenek ezzel.)

Továbbá a legális torrentben is rengeteg kiaknázatlan lehetőség van terjesztési szempontból, és egyébként is: virágzik a YouTube, a Vimeo és a rövidfilmes fesztiválok. Egyáltalán nem biztos tehát, hogy nagyjátékfilmekben kell történetet mesélni (az viszont igen, hogy kell történetet is mesélni!). A kis költségvetésű, de egyedi és tehetséges kisfilmek, websorozatok könnyen terjedhetnek, és közösségi finanszírozással komolyabb projektekre is összejöhetnek pénzek.

Hollywoodnak egyébként szintén lesz miből támogatnia új filmesek szárnypróbálgatásait, ha valamennyire előrelátóak lesznek. Ha nem, akkor is rengeteg sorozat készül, ahol tehetséges írók bizonyíthatják kreativitásukat, akik a nagyjátékfilmjükig remélhetőleg nem őrlődnek föl a stúdiórendszer halálmalmában.

Tehát, igen röviden összefoglalva a film anyaga után hamarosan a tartalmának, a hosszának, a formájának és a csatornájának is át kell alakulnia: szerintem személyesebb, rövidebb, digitális, streamelt mozgóképekről fog szólni a jövő. Közben Hollywood sem fog megszűnni, de vigyázó szemünket az internetre, Ázsiára és Európára vessük a változásért, a nagy cégek utánuk, utánunk fognak cammogni lassan, és néhány évtized lesz, mire a filmipar-filmművészet ciklikusságában újra nyeregbe kerülhetnek. Addig is: vagy támogassuk a stúdiórendszeren kívüli tehetségeket, vagy szenvedjük el az újabb és újabb csalódásokat a Transforminators soron következő részétől.

(A fentebb hivatkozott írások mellett további olvasmányként ajánlom Steven Soderbergh beszédét Hollywood aktuális állapotáról és a Variety cikkjeit Broken Hollywood témában.)

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!