Mi az amit először kimentenél egy égő házból? A családodat? A könyveidet? A kutyádat? Mi van ha a túlélési ösztönödtől vezérelve, reflexből kirohansz, mindent magad mögött hagyva, beleértve a szeretteidet is? A Lavina című svéd-norvég-dán koprodukció mélyrehatóan vizsgálja ösztöneink és döntéseink mechanizmusát.

A történet szerint egy négyfős család, apuka, anyuka, egy kisfiú és egy kislány pihenni megy egy franciaországi síparadicsomba. A móka már eleinte is feszengős, de semmi különösebb dolog nem töri meg a látszólagos családi idillt. Egy erkélyen elfogyasztott ebéd alkalmával egy mesterséges lavina kelt pánikot, ami végül kikerüli a pihenő vendégsereget, de olyat hoz ki szereplőinkből, amin maguk is meglepődnek. Tomas, az apa elfut, hátrahagyva Ebbát és két gyereket, Harry-t és Vera-t.  A történet egy hipotézist állít elénk: mi van, ha a lavina igazi, és a férj valóban magára hagyja megrettent családját?

Nagyon nehéz nem agyondicsérni ezt a filmet. A fentebb említett probléma felvetés nem csupán a művészmozik közönségét foglalkoztatják. A sztori mélyen elkezd turkálni az ember lelkében, legszívesebben megkérdezné a maga mellett ülőt, hogy te biztosan meg tudnád-e védeni a családodat, vagy elmenekülnél? Le tudnád-e küzdeni azt az ösztönt, ami a legmélyebben van benned, az életösztönt? Megtudnád ezt így most ígérni? Jobban szereted magad, mint a családodat? Szeretsz engem? Olyan mondatok kezdenék el egymást követni, mint a Lavinában eleinte ideálisként, nagyon szerelmesként megjelenített párt. Soha nem merülnének fel ilyen kérdések, hogyha nem találkoznának Tomasszal és Ebbával. Ők játsszák le helyettünk azt az órákig tartó meccset, amit a rendező ki akar és mellesleg nem is kicsit ki is vált a nézőkből. Téged, a nézőt kérdőjelez meg. Nem a szeretetedet, a hűségedet, vagy a felelősségtudatodat. Hanem azt, hogy tudsz-e uralkodni az ösztöneiden, amikor alig van két másodperced dönteni. A film minden oldalról megvizsgálja ezt a helyzetet.

Tomas eleinte tagadja a helyzetet, ő máshogy emlékszik rá. Egy idő után nem csak feleségével és vendégeikkel nem tud szembe nézni, hanem már saját magával sem. És mit gyűlöl? Az ösztöneit! Azt az embert, amit a természet hozott ki belőle. Számomra a film csúcspontja Tomas megtörése volt. Sose tudom kezelni a szituációt, amikor egy erős férfi sír. Először mímeli, hogy megsajnálják, és érzékeltesse a nővel, hogy bánja… de mit bán? Fokozatosan tudatosítja magában tettének súlyát, azt, hogy áldozata a saját testének és determináltságának. Hirtelen feltörő nevetés és üvöltés szerű hosszú zokogása először kacagást, majd hirtelen (még a folyamatosan pofázó mozinézők között is) mély csendet váltott ki. Ez egy olyan vigasztalhatatlan állapot, amikor mindent megbán az ember, és a legrosszabb az, hogy nem egy rossz döntés következményét siratja, hanem egy nem tudatos cselekvést. Ki is mondja Tomas – néha csal a játékokban, amikor a gyerekekkel játszik, volt hűtlen is, vállalja. De az, hogy hátrahagyta őket… képtelenségnek tűnik. Sosem hangzik el a szájából így kristálytisztán ez a beismerés.

Ebba karaktere csodálatos, kíméletlenül élethű. Egy barátnőjétől hall először arról, hogy úgy is van párkapcsolat, ha közben a felek igazából másokat is elcsábítgatnak alkalmanként. Nem ítélkezik, de számára ez elképzelhetetlen. Egyben ősanya, feleség és egy elég jó barát is, akinek ha valaki eljátszik a bizalmával még képes megbocsátani. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez az esemény kizökkentette őt eddigi életéből, ami – és ezt kifejezetten szeretném kiemelni – nem plasztikus és tökéletes, hanem hétköznapian cukros és borsos egyszerre, de normális és szeretettel teli.A szülők látványos konfliktusa a gyerekekre és tulajdonképpen a szálloda vendégeire is kihat. A rendező egy takarító karakterét választotta, mint állandó visszatérő motívum és külső szemlélő: de ő nem kritikát mond, nem egy szemszöget ad, viszont kicsit minket jelképez. Hiszen semmi közünk ehhez a családhoz, amikor ez a csendes, udvarias csávó bekerül a képbe, de ugyanannyira kíváncsi, mint mi és nem a botrány vagy a pletyka miatt.

A film nagyon finoman kezeli a gyerekeket, nincs cuki-faktor, nincs túlzás, nem zökkent ki, nem háborít fel, és nem használja fel őket, mint a megsajnálás tárgyát. Szenvednek, mint a kutya, érzékenyek, karakterük tökéletesen eltalált. Minden mondatuk hiteles, és jelzi, hogy a hatnapos sítúra alatt beállt konfliktus újdonság az életükben.

Vivaldi Nyár tétele kíséri végig a filmet, borzongatóan jó helyeken elhelyezve, pillanatra sem tűnik mesterkéltnek. Sajnos nem vagyok az operatőri munka megítéléséhez elég tanult, de elég sokat láttam ahhoz, hogy azt mondjam, besüppedtünk a székbe és köpni-nyelni nem tudtunk, valamint csak találgattunk a képek felvételét illetően. Gyönyörűen komponált, hosszú beállításokat láthattunk, amiben a színészek bizsergetően jók voltak. Nagyon különös humort használnak, mert a néző egyáltalán nem tudja, mi az, ami viccnek van szánva, és mi az, ami teljesen komoly – emiatt a vékony határ miatt éreztem magam esetenként nagyon is kínosan, mármint emberileg. A szorongás, a síró- és a röhögőgörcs, illetve a pillanatnyi megkönnyebbülés váltogatják egymást.  Tomas és Ebba kapcsolata sosem lesz a régi, a gyerekek számára kitalált édes „megmentős” színjáték ellenére sem. Látszólag, pillanatok erejéig tartjuk magunkat, de csak előbuknak a mélyről feltörő problémák, nem kell ehhez különösebb trauma és alkohol sem. Egy ilyen történés örökké ott fog motoszkálni tulajdonképpen bármilyen kapcsolatban. A készítők elérték a céljukat. Kételyt keltenek, döntés elé állítanak, és elültetnek „gonosz” módon egy gusztustalan, lélekölő bogarat a néző fülében. Vajon én mit tennék, elég erős vagyok-e, gonosz vagyok-e, kontrollálom-e magam, jobban szeretek-e másokat, mint saját magamat…

Lavina (Turist, 2014) – színes, feliratos, svéd-dán-norvég játékfilm, 118 perc
- Értékelés: 10/10 raptor (!)
- Írta és rendezte: Ruben Östlund
- Szereplők: Johannes Kuhnke, Lisa Loven Kongsli, Vincent Wettergren, Clara Wettergren

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!