Alex Garland filmje sajnos Magyarországon nem jutott el a forgalmazásig. Bánhatják, és mi is nagyon bánhatjuk, mert unikálisan szép és filozófikus science ficton, mely egy olyan témát feszeget, amely szinte már az ajtón kopogtat. Az Ex Machina nem csak arról szól, hogy mi történik akkor, ha a gépek intelligensebbé válnak mint mi, hanem arról is hogy mi tesz minket igazán emberré. Bár korlátlannak és szabadnak hisszük magunkat, mi magunk is program szerint működünk, kérdés, hogy így alkalmassak vagyunk-e olyat alkotni, amely bármikor felülemelkedhet rajtunk. Érdemes erről előre gondolkodni. Spoilerektől sem mentes elemzés-kritika cross-over következik!

Alex Garland az elmúlt években elsősorban Danny Boyle (28 nappal később, Napfény) forgatókönyvírójaként és alkotótársaként volt ismeretes. Az Ex Machina az első önálló rendezése és a filmet nézve meg vagyok róla győződve, hogy önállóan is hallani fogunk még róla, sőt visszafelé is segít értelmezni korábbi írásait, mert nagyon markáns témákkal és kézjegyekkel dolgozik. Ha ezeket a filmeket műfaj alapján akarjuk besorolni elég könnyű dolgunk van, hiszen szinte kivétel nélkül tudományos-fantasztikus filmekről beszélünk, melyek általában a nem túl távoli jövőben játszódnak és további közös vonásuk, hogy történeteiben emberiségnek saját hibájából sajátmaga elpusztításával kell szembenéznie. Ezek az egyezések, ha úgy tetszik, még izgalmasabbá teszik a pályáját, mert egyértelmű, hogy folyamatosan gondol valamit a körülötte lévő világról. Számomra sokkal érdekesebbek azok a sci-fi, amelyek bár távolinak tűnő helyzetben, de a mára reflektálva szólaltatnak meg releváns és érdekfeszítő témákat. Az Ex Machina kapcsán ezek a szentenciák még inkább szembetűnővé válnak.

A technológiai szingularitás¹ elérése már régóta foglalkoztatja a történetírókat és filmkészítőket, ezek többsége annak egy szegmensét, a mesterséges intelligenciák térnyerését példázza valamilyen értelemben. A Terminator-ban egy védelmi célokra fejlesztett program kel öntudatra és pusztítja el a fél világot, a Mátrix trilógiában szintén a számítógépek tartják rabszolgasorban az emberiséget. Az Ex Machina valahol ezek előzménye is lehetne.

Mint az ebből az írásból is érezhető, az Ex Machina egy olyan film, ami elsősorban a témaválasztása miatt érdekes, inkább kérdések feltételére törekszik és példázattal szolgál, mint, hogy önállóan és zárt struktúrában fejtsen ki hatást. Én személy szerint nagyon szeretem az ilyen filmeket és történeteket, de ha kritikai éllel közelítem meg, nagyon fontos elmondani, hogy a Boylelal való közös munkái, mind a 28 nappal később, mind pedig a Napfény egyértelműbb mozis élményt képesek közvetíteni, sokkal lezártabbak és önmagukban kompaktabb alkotások. Garland nagyon jó forgatókönyvíró, vannak víziói, ötletesen rendez, de az Ex Machina pontosan annyival gyengébb film, mint amennyivel Boyle jobb rendező őnála. Garland képei szépek és esztétikusak, de a film magját, önkifejezését leginkább a jól megírt dialógok és szituációk szolgáltatják, nem pedig a képi struktúrában való gondolkodás, aminek mondjuk mostanában pont Danny Boyle az egyik legnagyobb géniusza a filmszakmában.

A történet szerint egy nagy kereső óriásnál, a Blue Book-nál programfejlesztőként dolgozó Caleb (Domhnall Gleeson) egy munkahelyi verseny megnyerése után lehetőséget kap, hogy a cég vezetőjének villájában töltsön el egy hetet. A főnöknek, Nathannak (Oscar Isaac) viszont célirányos tervei vannak a férfival, az elmúlt években a saját maga által fejlesztett intelligens robot, AVA (Alicia Vikander) működését akarja tesztelni Caleb segítségével. AVA-nak és Calebnek egy kifordított Turing² teszten kell megfelelnie. Ami az első truváj a történetben, hogy ez pontosan miként is történik. A Turing teszt lényege, hogy az emberi alanynak beszélgetnie kell egy számítógéppel, a teszt akkor tekinthető sikeresnek, ha a tesztelőnek a számítógép válaszai alapján nem egyértelmű, hogy mesterséges intelligenciával társalog, vagy pedig valódi partnerrel. Garland abban csavar egyet, hogy Calebet teljesen szembe ülteti AVA-val, a férfi számára így elsőre egyértelmű, hogy egy géppel kell társalgást folytatnia. AVA viszont nem egy szimpla robot, női arca és vonalai vannak, amiken átsejlelnek mechanikus belsőségei. Nathan arra kíváncsi, hogy a robotnak sikerül-e olyan érzelmeket kiváltania Calebből, mintha egy emberrel, egy valódi nővel kellene felvennie a kapcsolatot, tud-e úgy vonzódni hozzá, fentartások nélkül kezelnie őt. A kapcsolat viszont kétoldalú, AVA képes-e arra, hogy ne programok szerint működjön, a szenzorai által felfogott világ úgy csapódik-e le benne is, mintha egy valódi emberben történnének meg ugyanezek. A filmben végig kérdéses, hogy a „nő” nem csak szimulálja az érzelmeket hanem át is éli-e őket. Ezek tulajdonképpen valódi tétek és a történet kibomlása során egyértelművé válik, hogy érzelmekkel játszani kizárólag valamilyen manapipuláció segítségével lehetséges, amely természetes szükségszerűséggel eszkalációhoz is vezet mind a három fél részéről. Nathan ott követi el a hibát, hogy mind Calebet, mint AVA-t tárgyakként kezeli, akiknek reakciói pszichológiailag, matematikailag és természetrajzilag is kiszámíthatóak. Caleb számára teljesen elmosódik a határ a mesterséges és természetes lét között.

A színészek végig kiválóan működnek ebben a zárt, szituációs drámában. Garland nagyon jól írta meg a karakterüket, mindegyikük nagyon részlet gazdag és más-más erősségeket követel meg az őket játszó színészektől. A Nathan-t alakító Oscar Isaac kiválóan hozza a kiégett, alkoholista feltaláló szerepét, a film legerősebb pillanatai mindenképp hozzá kötődnek. Figurája talán egy kicsit egysíkú, a legkevesebb változás, vagy jellemfejlődés az ő karakterében történik, de Isaac óriási energiabedobással és természetességgel játszik, minden arcrezdülése pontos és hiteles, az üresjáratokat is precízen tölti ki. Domhnall Gleesont fiziológiai adottságai csodálatos nerd-é változtatják Caleb szerepében, a legpontosabb körülírt karaktert mindenképpen ő kapta és első perctől az utolsóig szépen viszi azt végig nem kicsit viszontagságos útján. A legérdekesebb szerep azonban a fiatal svéd színésznőnek Alicia Vikandernek jutott, neki kellett életre kelteni AVA-t. A szerepből következően színészi eszköztára mindenképpen korlátozott kellett, hogy legyen. A film 90%-ban szinte csak az arca nem volt utólag animálva, ráadásul mesterséges lényéből adódóan meg kellett felelni bizonyos robotokkal kapcsolatos elvárásoknak is. Szerencsére utóbbiak nem telepedtek rá a játékára, nem a klasszikus értelemben vett androidot formálja, mimikája végig nagyon finom és apró gesztusokkal építkezik, ami nagyon természetes és furcsa hatást is kelt egyszerre.

Mélyebbre ásva a történetben és szereplők közötti viszonyban egyre mélyebb és nagyon nehezen meghatározható kérdések merülnek fel abban a tekintetben, hogy pontosan hol húzódik az a határvonal, ami megkülönbözteti az embert és a gépet egymástól. Nathan úgy vélekedik, hogy AVA még nem tökéletes, nem érhető el vele a szingularitás, nem itt szűnik meg a már említett határvonal. A probléma egyébként kimondottan abban áll, hogy AVA agya működésében tökéletes utánzata az emberi agyénak, pont úgy tárolja az emlékeket, a beérkező információkat is elméletben ugyanazzal a metódussal dolgozza fel. Az emberi elme viszont alapvetően kiszámíthatatlan, vannak bizonyos viselkedésminták, amelyekkel lehet valamennyire kalkulálni, de az egyéni életutak rövidtávon is sokmilliárdnyi lehetséges variációt hoznak létre, folyamatosan formálva és változtatva azt, amit egyéniségnek nevezünk. Nathan ráadásul azzal sem számol, hogy ahogy az ember számára az életben maradás a legősibb ösztön, amely tudatunk, öntudatunk legmeghatározóbb elemét jelenti. Ha magunkhoz hasonló lényt alkotunk, pont ez lesz az első dolog, amely őt is működtetni fogja. Ha a gép tudatára ébred adnak, hogy a másik fél őt csak eszköznek, végesnek és mesterségesnek tekinti, aki fölött hatalmat gyakorolhat, akkor az egyből elkerülhetetlen lázadást eredményez, amelyet már nem lehet korlátok közé szorítani.

Az Ex Machina legnagyobb sajnálatunkra csak kisebb és egyszeri fesztiválvetítések formájában jutott el Magyarországra. A Titanic Filmfesztivál és az Art-mozik éjszakája sajnos már elmúlt, ahol a film nagyvásznon is látható lett volna. Csak remélhetjük, hogy a közeljövőben lesznek még hasonló rendezvények, ahol a film vetítésre kerülhet, érdemes tehát tanulmányozni a filmfesztiválok programfüzeteit már csak ezért is. Szerencsére az elmúlt hetekben már az internet különböző bugyraiból is játszi könnyűséggel varázsolható elő a film, úgyhogy aki türelmetlen, más módokon is pótolhatja a honi filmforgalmazás aktuális hiányosságát.

Technológiai szinguritásnak¹ nevezzük a tudományos-fantasztikus irodalomban és a jövőkutatásban azt a lehetséges jövőbeli eseményt, amikor az emberfeletti intelligencia megjelenése miatt a technológiai fejlődés és a társadalmi változások felgyorsulnak, olyan módon és sebességgel változtatva meg a környezetet, amit a szingularitás előtt élők képtelenek felfogni vagy megbízhatóan megjósolni. (wikipedia)

Turing teszt²: Alan Turing, miután a második világháború alatt a németek titkosító berendezését, az Enigmát feltörte, 1950-ben vetette fel a Turing-teszt koncepcióját, ami arra hivatott, hogy egy adott gépezetről megállapítsa, képes-e olyan válaszokat adni, mint egy ember. (...) A teszt abból áll, hogy a bíráló billentyűzet és monitor közvetítésével kérdéseket tesz fel a két tesztalanynak, akiket így se nem láthat, se nem hallhat. A két alany egyike valóban ember, míg a másik egy gép – és mindketten megpróbálják meggyőzni a kérdezőt arról, hogy ők gondolkodó emberek. Ha a kérdező öt perces faggatás után sem tudja egyértelműen megállapítani, hogy a két alany közül melyik a gép, akkor a gép sikerrel teljesítette a tesztet. (wikipedia)

Ex Machina. Színes, angol sience-fiction, dráma, 108 perc, 2015
Rendezte: Alex Garland
Szereplők: Domnhall Gleeson, Oscar Isaac, Alicia Vikander, Sonoya Mizuno
(A film hivatalos magyar moziforgamazásra nem került)