"Az ember, aki arról álmodott, hogy pók... és a pók, aki arról álmodott, hogy ember."

Be kell vallanom sosem szerettem a Pókembert, sablonosnak és gyerekesnek hittem. A rossz poénok kimeríthetetlen forrása volt számomra, egy egyszerű marketingfogás. A Csodálatos Pókember 2 apropójából leporoltam azt a pár hálószövős füzetet, amivel rendelkezem, és újraolvastam őket. A The Other című 12 részes nagyszabású crossover viszont nagyon megragadott. Kevés olyan Spider-Man képregényt olvastam, ahol teljes magabiztossággal ki lehet jelenteni: ez egy árnyalt, mély és legfőképp jó képregény.

A The Other 2005 októbere és 2006 januárja között futott több Pókember cím berkein belül (Friendly Neighborhood Spider-Man #1-4, Marvel Knights Spider-Man #19-22, The Amazing Spider-Man #525-528). Először is lássuk az alaptörténetet:

Peter Parker arról álmodik, hogy meghal. Másnap random új gonosztevő lép színre New York egyik bankjában, jön Pókember, és a tőle megszokott magabiztossággal ellő egy-két poént, majd nekiesik a bajkeverőnek. A gondok akkor kezdődnek, amikor a pókösztöne cserbenhagyja, kettő golyó is eltalálja. Elmegy az álarcos szuperhősök doktorához (ISTENEM, MARVEL!) aki lefuttat pár tesztet, majd nem sokkal később kiderül, hogy mindenki – és a Sony – kedvenc szuperhőse bizony haldoklik. Erre természetesen az egész (értsd: AZ EGÉSZ) Marvel univerzum megpróbálja kideríteni, hogy mi Peter baja, de csak annyit tudnak megállapítani, hogy sejtdegeneráció, de nem rák, a sugárzás okozhatja, amit a pók rejtett, amikor megharapta Petert, de mégsem. Vagyis vaktöltényekkel lövöldözgetnek. Ahogy a történet halad előre megjelenik Morlun karaktere, aki csak úgy mellékesen elejti Parkernek, hogy nincs mit tenni, meg fog halni, nincs más hátra, mint az elfogadás. Peter lassacskán, de biztosan ki is alakítja magában ezt a szemléletet elbúcsúzik mindenkitől, aztán jön Morlun, félholtra veri, és kitépi Pókember fél szemét. A kórházban megint meglátogatja, ekkor Peterből kitör valami állati düh, amivel ráront Morlunra, a kezéből !fullánkok! szökkennek elő, majd meghal. A többi Avenger (nem vagyok hajlandó leírni a Bosszú Angyalai kifejezést semmilyen formában), gyorsan elviszik a testet, nehogy kiderüljön Peter valódi személyazonossága (…és mennyire nincs messze az a bizonyos Civil War bejelentés…). Testből gubó lesz, Peter újjá születik, de valami megváltozik.

A végét azért csaptam ennyire össze, mert ez a rész teljesen más szemléletű elemzést igényel, mint a képregény első fele. Az első fele sincs rosszul felépítve. A haldoklás öt stációja megelevenedik az olvasó előtt; fellelhetőek Peter gondolataiban és cselekedeteiben az elutasítás, a düh, az alkudozás, a depresszió és a belenyugvás tipikus jelei. Egyértelműen vetítik előre az elkerülhetetlen elmúlást.

A második rész elemzése előtt azonban el kell azon gondolkoznunk, hogy miért is lett ennyire népszerű Pókember. Amikor 1962 augusztusában első körben mutatkozott be a karakter az Amazing Fantasy lapjain, rögtön osztatlan sikert aratott. Miért? Az abban az időben futó képregények főszereplői mind középkorú férfiak voltak. A tinédzser olvasó egyáltalán nem tudott azonosulni ezen hősök problémáival. Hiszen nem voltak egy idegen világ halhatatlan szülöttei, sem milliárdosok, akiknek komornyikjuk kötözi be sebeiket egy átharcolt éjszaka után. Sokkal inkább voltak gyerekek, akiket megrémített a felnőtté válás problémája, vagy az a tény, hogy tizenhat évesen teljesen bele vannak zúgva a pompon csapat kapitányába. Ezt a hiátust töltötte be Spider-Man, aki – mint az olvasók legtöbbje – egy tini problémáival küzdött, igazi szürke egér volt, de amikor felvette a kék-piros gúnyát, hihetetlen dolgokra volt képes. Így lett ikonikus karakter Peter Parkerből, és véleményem szerint túl sokáig is volt az így. A karakter igazán sosem nőtt fel. Pár évet azért aggattak rá az írók az évtizedek során, de még mindig hasonlóan hajthatatlan, önfejű és makacs gyermek benyomását keltette. A The Other második része ezt próbálja kompenzálni.

Egyértelmű kafkai metamorfózissal van dolgunk.  Az ember, akiből pók lett, és a pók, akiből ember. Amikor Peter meghal, átéli életének fontosabb mozzanatait, mint egy visszatekintést, és utolsó állomásként egy hatalmas pókhoz érkezik. Az a szemére veti, hogy a kapott adománnyal nem mint lehetőséggel bánt, hanem sokkal inkább ajándékként. Nem mélyült el abban az erőben, amit kapott, magától értetődőnek vette, gyenge lett, csak a „mázlira” hagyatkozott. Elnyomta a benne rejlő pókot, amely a részévé vált. „Az ember meghalt, a pók viszont tovább él”. Itt érdemes megvizsgálni (ez most egy kicsit lehet, hogy túl elvont lesz, bocsi) Szabó Lőrinc Dzsuang Dszi Álma c. versét:

Kétezer évvel ezelött Dzsuang Dszi, 
a mester, egy lepkére mutatott. 
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam 
és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam, 
s a lepke vígan táncolt a napon, 
és nem is sejtette, hogy ö Dzsuang Dszi... 
És felébredtem... És most nem tudom,

most nem tudom, – folytatta eltünödve, – 
mi az igazság, melyik lehetek: 
hogy Dzsuang Dszi álmodta-e a lepkét 
vagy a lepke álmodik engemet? –

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dzsuang Dszi! 
Ki voltál? Te vagy: Dzsuang Dszi! Te hát! – 
Ö mosolygott: – Az álombeli lepke 
épp így hitte a maga igazát! –

Ö mosolygott, én vállat vontam. Aztán 
valami mégis megborzongatott, 
kétezer évig töprengtem azóta, 
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, 
már azt, hogy minden kép és költemény, 
azt, hogy Dzsuang Dszi álmodja a lepkét, 
a lepke öt és mindhármunkat én.

Erre a gondolatmenetre próbálja a pók rávezetni Petert. Mi van akkor, ha igazából a pók, amelyik megcsípte Parkert, mindvégig benne lakott és emberré akart válni. Mi van akkor, ha azért nem halhat meg az ember, mert a pók nem hagyja. A pók még élni akar. Sosem volt egyedül a testében, mindig is megosztotta azt egy másik entitással. Mi van akkor, ha Peter meghalt volna abban a pillanatban, amikor a pók megcsípte? Mi van akkor, ha a pók miatt maradt életben, és eddig nem figyelt rá oda. Magára hagyta énjének azt a részét, ami definiálja. Ezek után Peter visszatér az életbe, de tudja, hogy ennek ára van. A benne rejlő pók felébredt és élni akar. A képregény első fele, beleértve Morlunt is, mint katalizátor létezik, egy mechanizmus amely Petert ezen beszélgetés felé hajtja. Nem akarok lelőni minden poént, tessék elolvasni a képregényt, mert megéri. A végén persze visszakapjuk a már ismerős tinit, aki rossz viccekkel hárítja el a felelősséget. Mégis valami megváltozik a szemléletében. Pókember, ha csak egy pár oldal erejéig is, felnő.

A képregényekből tudni illik, nem mindegy mennyi hálót lő ki az ember, hogy megtartson egy zuhanó testet. Ha ilyen karakterfejlődés lesz fellelhető a filmben, akkor az egy jó szuperhős film lesz. Ha meg elbohóckodják, úgy, ahogy eddig majdnem az összes Pókember adaptációt, akkor nem fogunk meglepődni. (Kritikánk a legújabb filmről itt, a korábbiakról pedig itt olvasható)

A képregény magyarul is megjelent, a Kingpin Kiadó gondozásában.

Spider-Man: The Other (2005-2006)

Írók:
Peter David
Reginald Hudlin
J. Michael Straczynski

Rajzolók:
Mike Deodato
Pat Lee
Mike Wieringo

Kövess minket a facebookon is!