Visszatértek hát a törő-zúzó fémlények, még ha némi módosításokkal is a blockbuster-egyenletben. Kevesebb lett az egy főre jutó deviancia, de több a lerombolni való város, illetve az egydimenziós karakterek és az identitászavaros robotok száma is megszaporodott. A Hold sötétsége képeskönyvének összedobásával „már jól bevált” Ehren Kruger forgatókönyvíró és Michael Bay, ez a dilettáns tálentum összefogtak, hogy ismét bebizonyítsák: nem kell ide szkript ahhoz, hogy a direktor a maga páratlan, mindent elsöprő akciójeleneteivel eladjon egy újabb filmet. Hogy a szereplők lecserélésével és az új robot-dizájnokkal mindez mennyire sikerült? Kivesézzük.

Transformers 4 – Avagy családi perpatvar és farsangozó autobotok

Kezdjük is azzal, hogy a Dr. Hardlove által megírt A kihalás kora kritika (itt) álláspontjával szemben, véleményem szerint Michael Bay-éknek sikerült vászonra álmodniuk a Transformers-franchise ha nem is legrosszabb, de legambivalensebb és legjellegtelenebb darabját. Ez a 4. installáció, a korábbi borzalmasnál-borzalmasabb részekkel ellentétben, nem tartalmaz egyetlen egy méltán maradandó, a filmre jellemző és azt egyúttal beazonosító szcénát, avagy szekvenciát sem. Az előző részekben azért kivétel nélkül találni olyan periódust, amire utóbb azt mondja a néző, hogy bár az egész mint film csapnivaló lett, de legalább az az egy jelenet valóban frankó volt. Nos, ebben nincsen ilyen. Az ember az abszolválását követően már legott nem tud felidézni sem egy Optimus vs Bonecrusher, sem egy erdei 3 az 1 ellen pankrációs, avagy egy, a Holdon kirándulós szintű eseménysort, ami miatt esetleg tényleg megérte volna megnézni. Ez pediglen végtelenül elkeserítő dolog. Ugyanis bár tény, hogy redukálták az amerikai hadsereg, a debil robotok és a gyengeelméjű figurák jelenlétét, ugyanakkor mégis mit kaptunk helyettük? A különböző karakter-sztereotípiák alapján „öltözködő” autobotokat, a depressziós és harcászatilag impotens Optimust, na és persze a 21. századi összetételű Yeager-famíliát, akik a leváltott Witwicky-ékhez hasonlóan halálra idegesítik a nézőt, csak másképp. 

Elsődlegesen amit az egyik legfőbb negatívumként emelnék ki, az a franchise alfáját és ómegáját megtestesítő Optimus Prime váratlan és hervasztó degradálódása ebben az epizódban. Szegény Optimus, aki 5 évvel ezelőtt még egyszerre 3 nehézfiú álcával is elbírt (vagy legalábbis majdnem), ezúttal már jóformán senkit sem képes egymaga legyőzni. Kivétel erősiti a szabályt alapon hozhatnánk fel, a végső nagy zúzás előttről Grimlock megszelídítését, de az meg valahogy olyannyira hiteltelenül és gyorsan történik, hogy egyszerűen nem lehet komolyan venni. Ezzel szemben a nagy autobot harcos sem Galvatron-nal, sem Lockdown-nal (magyarul Vesztegzárral) nem bír el segítség nélkül. Ráadásul ezen összecsapások során olyannyira nem, hogy míg a Megatron-klónnal történő kínlódása közben Lockdown orvul jól kilövi és foglyul is ejti, addig ugyanezen galaktikus gonosztevő a végső nagy tusájuk közepette a saját kardjával szúrja agyon Optimust. Könyörgöm, hát mi történt vele? Még a film eleji feldúlt és depressziós viselkedése csak-csak hagyján lenne, hiszen állítólag ugyebár le akarták vadászni. Na de aztán a későbbi nonszensz megnyilvánulásai, valamint ez az új, übervagánynak szánt ’templomos-lovagos’ stílusa, ama minden eddiginél nagyobb mellizom-imitációkkal és a darázsderék-feelinggel... Ezek mind-mind kizárólag arra jók, hogy tovább rombolják a Fővezér már eleve többszörösen megtépázott nimbuszát.

Ugyancsak meglepő módon, Optimus amennyire egy balfácán hőse, Lockdown olyannyira megnyerő antagonistája lett A kihalás korának. A se nem autobot – se nem álca Cybertron-i fejvadász a maga letisztult, minden extravagnciát mellőző fekete megjelenésével, no meg persze azzal, hogy fényévekkel intelligensebb bármely korábbi negatív figuránál, a franchise eddigi legszínvonalasabb ellenfelét testesíti meg. Ehhez képest kifejezetten röhejes az, hogy játékidővel viszont alig bír a karaktere: látjuk egy kicsit a film elején, a közepén és persze a végén, a Fővezérrel viaskodni, aztán ezzel kész is. Pedig a megnyilvánulásai, a kommunikációja úgy általában, illetve az emberekhez való sajátságos viszonyulása, valamint az a tény, hogy végre valahára neki nem a Föld meghódítása és fajunk kiírtása a célja, mind-mind egészen üdítően hatnak. Ezzel szemben, a Transformers 4 marketingesei által is sokkalta nagyobb dobra vert Galvatron olyan, mintha nem is lenne. Végeredményben maga a néző is azt kívánja, bár ne lenne, hiszen oly végtelenül elnagyolt és minden színvonalat mellőző karakter lett, hogy az egyszerűen siralmas. Mindaz, ami Lockdown-t izgalmassá teszi, hiányzik Galvatron-ból, mitöbb: az innovatív alakváltási készségén kívül semmi különleges nincsen benne, ellenben legalább még a megboldogult Megatron-nál is rondábban néz ki. Összességében tehát újfent értetlenül állok Bay-ék koncepciója előtt, miszerint minek 2 gonosz robot a filmbe, ha egyszer egyikük sem szerepel túl sokat, sőt: a kettő közül richtig azt kell likvidálni a sztori végén, amelyikben messze több potenciál rejlett.

A Transformers 4-ben a legfájadalmasabb az, hogy az előző két rész csúfondárossága után az ember a lelke mélyén őszintén szeretné, hogy ez a felvonás végre valahára tényleg komolyabb és jobb legyen, aztán szépen beül rá a moziba és már a játékidő felénél rosszul van az egésztől. Ezt az érzést csak tovább erősíti az újfent „nagyon átgondolt” és összetett cselekmény, mely ezúttal inkább csak arra jó, hogy ellehessen veszni benne, hála Bay dramaturgiai zsenialitásának. Mondjuk szó se róla, ritkán látni olyan leleményt, mint amilyet ez a mű felvonultat a maga ál-koherenciájával: a jelenetek során a szereplők hol itt – hol ott tűnnek fel, közben elvileg több szálon pörögnek az események és ezekbe mi minduntalan úgy kapcsolódunk be, hogy azt már sose tudjuk meg, mi történt az előbb. Ennélfogva a végeredmény merő fejkapkodás lesz jobbra-balra, meg persze mérgelődés, hogy mondván már megint mit rendezett ide ez a klasszis. Természetesen az is igaz, hogy ez már messze nem az első eset, hiszen megszokhattuk Bay-től, hogy a maga módján „megköveteli a figyelmet”. Ehhez képest, éppenséggel az a faktor, amivel a nézői figyelmet az alkotás kapcsán meglehetett volna ragadni, ugyancsak lelombozóan lakonikusra sikeredett: gondolok itt a dinobotok partiba dobására. Ugyan a trailer-ek telis-tele voltak az ő momentumaikkal, ámde a végén mennyit kaptunk belőlük? Körülbelül pontosan annyit, amennyit az előzetesekben láthattunk. Vagy esetleg egy paraszthajszállal többet... Igazán kár értük, mivelhogy ők is, akárcsak Lockdown, nagyfokú potenciállal bírnak, továbbá hatalmasak és mutatósak is, pláne a T-rexként gyakorlatilag tökéletesre dizájnolt Grimlock. Azonban hiába, hiszen nekik is alig jutott némi cselekvés, a lényegében abszolúte kommersz, a széria színvonalát tekintve középszerű akció-orgia során. 

Transformers 4 (Transformers: Age of Extinction, 2014) – Értékelés: 10/3 raptor
- Rendezte: Michael Bay
- Szereplők: Mark Wahlberg, Nicola Peltz, Jack Reynor, Stanley Tucci

A kapcsolódó Optimus for President-cikkek és egyéb tartalmak:
Transformers - kritika
Transformers 2: A bukottak bosszúja - kritika
Transformers 3: A hold sötétsége - kritika
Transformers 4: A kihalás kora - kritika (Dr. Hardlove)
10 dolog, amit mindig is tudni akartál a Transformersről, de nem merted megkérdezni - podcast
5 Transfromers-sztori, amit nem ismersz, pedig kéne - elemzés

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!