Új cikksorozattal jelentkezünk! Az Ultimate kibeszélőben a Marvel képregények legsikeresebb alternatív univerzumát vesszük górcső alá, sorozatról-sorozatra, miniről-minire, amit az itthon megjelent Újvilág sorozatokból (X-Men, Fantasztikus Négyes, Csodálatos Pókember, Különítmény) a hazai közönség is jól ismerhet. Van amiről inkább csak összefoglaló jelleggel fogunk írni, míg lesz ami kifejezetten megfelel a kritika fogalmának (is), és lesz olyan is, amit egyszerűen kihagyunk. Most pedig az Ultimates 2 sorozatával kezdünk, ami a magyar keresztségben a Különítmény névre hallgat.
Hogy ne csak a levegőbe beszéljünk, említsünk néhány konkrétumot is. Bár Amerika Kapitány ábrázolása sokat javult az első szériához képest (kézenfekvő, hogy a múltban élő karaktert ütköztetni kell a jelenkor furcsaságaival), ettől függetlenül ez a kapitány pont azt a verziót testesíti meg, ami miatt a figura visszatetszést okoz azokban, akik nincsenek tisztában a saját sorozatával, ahol Ed Brubaker remekül írja. Ez a kapitány ugyanis sosem gondolkodik, csak marha módjára követi az utasításokat, semmi nemes, semmi emberi nincs benne, ami méltóvá tenné rá, hogy egy ország elsőszámú szimbóluma legyen.
A hozzá sokban hasonlító Nick Fury pedig nagyon cselesnek hisz magát, folyton ferdít, elhallgat dolgokat, a tagok háta mögött áskálódik, de nem szúrja ki a még meglévő fél szemét, hogy Ázsiában 1000 tonna szuperkütyüt meg fél tucat szuperhőst kreáltak a másodperc törtrésze alatt. Tony Stark Vasembere viszont még valamennyire szimpatikus is lehetne a flegma, „úgyis részeg vagyok, sok pénzem van, meghúzlak” playboy szerepével, de ő meg a komornyikkal bánik olyan lekezelően, mint egy darab ronggyal. A legnagyobb csapást persze a hölgyek kapják, Betty Ross emancipált lotyó karaktere még hagyján, de a hasonló attribútumokkal felvértezett Darázs mindezek tetejébe még Paris Hilton babérjaira is pályázik. Kizárólag a Talk-showk, a népszerűségi listák és a címlapok érdeklik, miközben minden kapcsolatában egy romhalmaz – baljóslatú, de semmitmondó kórkép ez az emberről.
És ez a recept másik része, miszerint Millar az önzetlen szuperhősöket a média rivaldafényére áhítozó sztárjelöltekre cseréli (vagy üresfejű átlagkatonákra). Nem nyerő ötlet, mert bár nem kizárt, hogy a való életben is sokaknak a hírnév jelentené a fő motivációt a szuperhősködésre, ez a kétszínűség pont olyan visszataszító, mint maguk a karakterek.
Éppen ezért teljesen érdektelen az ilyen „mi lenne ha tényleg lenne ilyen” szerű kérdésfelvetés, mert az eredmény senkit sem érdekel. Senki sem akar arról olvasni, hogy X-Y a haszonszerzés érdekéből leszerződika TV-hez. Később az ugyancsak Millar által írt Polgárháborúban is megjelenik ez a jelenség, ott az Új Harcosok robbantják ki a véres harcokat – az ő történetük, sorsuk pedig ugye senkit sem érdekel.
Darázs viszont legalább tud hősként viselkedni, amikor nagyon kell, a jéghegy csúcsát az Oltalmazókra keresztelt bagázs jelenti. Mondani sem kell, akciójuk katasztrófába torkollik, mivel buta, TV-n szocializálódott kihasználható hülye gyerek az összes.
A felsorolt negatívumok ellenére azonban az Ultimates 2 gyorsan felfalja olvasóját, a 13 résznek szempillantás alatt a végére érünk, mert Millar izgalmas történetet kerekít az ellenszenves hősök köré, végeredményként pedig az olyan sületlenségek, az olvasót hülyének néző apróságok felett is szemet lehet hunyni, mint a már említett ázsiai hősök semmiből való feltűnése, és Nick Fury dróton rángatása. Az élményhez természetesen sokat hozzátesz Brian Hitch letisztult látványvilága, aki az első sorozatnál is feljebb emelte a lécet.
Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!
Utolsó kommentek