Vétkeztem, Uram, bocsáss meg nekem! Cinkosságot követtem el magával az Ördöggel. Első találkozásom Daredevil karakterével, a Hell to Pay part 1 volt, aminek elsőre kicsit furcsa rajzolása, döcögősen beinduló története, és random pszichopaták felbukkanása majd hadonászása körfűrészekkel, nem fogott meg igazán. Aztán elolvastam még egyszer, és onnantól kezdve a rabja lettem és vagyok a mai napig a sorozatnak. Egy ideje tervezgettem egy több részes Daredevil cikksorozatot, de valamiért mindig elnapoltam. Az első részben egy általános összegzést és leírást akarok adni magáról a karakterről, hátteréről. A következő három írásomban pedig sorra veszem mind a három volume-ot, külön kiemelve a szerintem szignifikáns részeket, köteteket, írókat és rajzolókat.  Sehol sem fogom használni a magyar fordításokat, mivel sem a neveknél sem a kifejezéseknél nem pontos. Nos, akkor vágjunk is bele!

Daredevil  - „de, nem érted, a csávó vak!”

Így van, ez hősünk egyik legmeghatározóbb tulajdonsága. 1964-ben, amikor Stan Lee megálmodta a karaktert a legtöbb képregényhős rendelkezett valamilyen kisebb hibával, de az a lépés, hogy egy vak szuperhőst kreáljanak, messze túlmutatott a „kisebb hibák” halmazán. Nem voltak biztosak abban, hogy a füzet pozitív elbírálásban részesül majd az olvasók által, főleg a fogyatékkal élők oldaláról számítottak negatív kritikára. Ennek pont az ellenkezője történt, mivel kitörő örömmel üdvözölték az olvasók New York legújabb héroszát, a szerkesztőség postaládája pedig roskadozott a vakok által küldött köszönő levelektől. A látásukat vesztett emberek büszkék voltak Daredevilre, az emberre, aki képviseli a vakokat a képregények világában. Minden szuperhős azért híres, amit tud: Superman tud repülni, Iron Man páncéljában szinte sebezhetetlen és lézereket tud lövöldözni a tenyeréből, Hulknak pedig zseniális érzéke van ahhoz, hogy mindent összezúzzon, ami csak a keze ügyébe akad. Daredevil-t viszont onnan jegyezzük meg, hogy nem lát. Valahol ez lehetett az első lépés az ikonikussá válás útján: a különbözőség az átlagtól – még akkor is, hogyha az átlag szuperhős is elég impozáns.

A kosztüm egyszerűsége teljesen jól illeszkedik a karakter személyiségéhez. Az eredeti ruha fekete/sárga színekben pompázott és egy piros D betű volt rajta. Pontosan négy számot élt meg, utána lecserélték a logót a két egymásba fonódó D betűre, majd a végleges ruha a #7-ben az In Mortal Combat With… The Sub-Mariner!-ben,  pontosan egy évvel az első szám megjelenése után 1965 április 1-én nyerte el végleges, teljesen vörös formáját. Rengeteg képregényrajzoló isteníti a ruhát, mivel nincs rajta köpeny vagy bármilyen más olyan kiegészítő, ami eltakarja a testet, ezért a segítségével csodásan lehet izmokat és ez által mozgást ábrázolni.

Fegyvere egy vakpálcának van álcázva, de amikor hősünk átöltözik, a pálca is követi példáját, és az is elnyeri a tényleges rendeltetését szolgáló formát. Ezt a fémmel bevont erős fa pálcát két részre lehet szedni, amit erős huzal tart össze, ezzel tud Daredevil lavírozni New York zsúfolt házai között. Egyik végét be lehet hajlítani – ez biztosítja a megfelelő ellenpontot. Amúgy pedig nagyon nagyot lehet vele ütni.

De hogyan is kaptuk mi ezt a szuperhőst? Az eredettörténet, hát az a variációk egy témára, avagy halott szülő -> motiváció; valami titkos vegyi anyag -> szuperképesség; stb. A gyermekét egyedül nevelő,  Battlin’ Jack Murdock,  folyamatosan arra ösztökéli a kis Matt-et, hogy tanuljon, mint a gép, mert jobb életet szán neki, arról álmodozik, fiából orvos vagy ügyvéd lesz. Egy szép napon a fiatal Matt Murdock sétálgat az utcán, amikor hirtelen egy ismeretlen vegyi anyagot szállító teherautó felborul és a szállított folyadék egy része a gyerekre esik. Matt megvakul, de az összes többi érzékszerve hiperérzékeny lesz, plusz az anyagnak hála egy úgynevezett „radar-sense” képességet is immár magáénak tudhat. Ez a képessége a következőképpen működik: agya egy része szonárként funkcionál, vagyis hullámokat bocsájt ki magából, ami visszaverődik minden tárgyról, amihez hozzáér, így Matt fejében egy egyedi kép létezik a világról, tehát nem vak a szó szoros értelmében. A balesetet követően még jobban beleveti magát a tanulásba. Apja visszamegy bokszolni, aztán megölik, mert egy előre lepapírozott mérkőzésen nem hajlandó játszani a rá kiosztott szerepet. Matt egyedül marad, de még most sem adja fel, hiszen megígérte apjának, hogy több lesz. Elvégzi az egyetemet, ügyvédként folytatja életét. Régi egyetemi barátjával Foggy Nelsonnal irodát alapítanak. Valószínűsíthető, hogy ebben az időszakban születik meg Mattben Daredevil perszónája.

Itt érkeztünk el a második nem megszokott dologhoz: a szuperhősök prior személyigése a köpenybe és spandexbe burkolózott igazságosztó, nem pedig az esetlen újságíró vagy a milliomos playboy.  A megszokott személyiségkonstrukcióban a „civil én” csupán egy alteregó, melynek megléte csupán azt a célt szolgálja, hogy az igazi énjét el tudja rejteni a világ elől, füstöt és tükröket alkalmazva trükközze ki a kíváncsiskodó tekinteteket. Ez a személyiség másodlagos, csupán egy kiindulópont a karakterfejlődésben.

Nagyon ritkán fejlődik a hérosz valós mivoltával együtt, és sohasem egyedül, hanem egy segédkarakter segítségével. Sajnos ezek a személyiség-archetípusok elég szűk mezsgyén mozognak. Vagy egy még élő rokon megléte vagy erőszakkal életben tartása, megteremtve a családbatartozás ideáját, gondolok itt az ezerháromszázhetvenkét és fél éves May nénire, aki véleményem szerint Batman Alfrédjával együtt a MacLeod család halhatatlan ágába tartoznak.

Egy másik ilyen szereplő általában a romantikus szál jelenlétének illúzióját próbálja fenntartani, kevés esetben sikeresen. Ezek a szereplők általában azt a célt szolgálják, hogy a protagonistát valamilyen szinten a „valós világban” tartsák és ne engedjék, hogy teljesen átvegye az álarcos énje a hatalmat az élete fölött. A harmadik ilyen sablon szereplő a Jim Gordon típus. Ő az a riporter/nyomozó, aki először a maszkos személyiségverzióval (vagy csak azzal) találkozik, segítik egymás munkáját, persze inkább a hős a mellékszereplőét, de közben ég benne a vágy, hogy leleplezze főszereplőnket, hogy magától rájöjjön, ki lehet az álarc mögött. Itt a fő cél annak az illúziónak a megléte, hogy bizony hősünket akármelyik pillanatban leleplezhetik, persze ezt is tudjuk, hogy tévképzet, mivel „Jim bajusz Gordon” lehet Gotham legelszántabb detektívje, de mégis ő az utolsó, aki rájön, vagyis nem is jön rá, hanem elmondják neki, hogy az Amerikai Pszichó és Batman egy és ugyan az a színész. Ezeknek a szereplőknek létük egyetlen indoklása nem más, mint hogy emlékeztessék az olvasót, hogy a hős bizony halandó. De persze ezt senki sem hiszi el nekik. Hisz hősünk lábnyoma arany, és árnyékában megpihennek a gazdátlan kiskutyák.

Matt Murdock esetében viszont nem így van. Történetében a civil énje, pontosan annyira fontos, mint az éjszakánként háztetőkön ugráló vörös ördög. A bipolaritás annak köszönhető, hogy alkotói egy olyan szerepkörbe ültették, ami kiegészíti igazságosztó mivoltát. Hiszen mind a két esetben, ugyanaz a célja. Mind a két esetben az igazságot védelmezi, egyik esetben a tárgyalóteremben tudása-, a másikban pedig szűk sikátorokban az ökle segítségével. A két személyiség ki is egészíti egymást, hiszen azért tud olyan sikeres ügyvéd lenni, mert rá tud hangolódni a tanú szívverésére és ezáltal meg tudja állapítani, hogy a delikvens épp hazudik-e avagy sem.  A Daredevilben felbukkanó segédkarakterek, sokkal színesebbek, mint amiket megszokhattunk. A paneleken bepillantást nyerhetünk Foggy Nelson munkásságába és szerelmi életébe épp úgy, mint Mattébe, láthatjuk, hogy az egymáshoz való dinamikus viszonyukat, amely folyamatosan változik, halad előre. Sőt néha maga Foggy fordítja meg a történet alakulását.

A szerelmi szálra pedig néha jobb lenne a koitális szál elnevezés, hisz hősünk nem veti meg a földi gyönyörök buja kertjét! Ebben a történetben nincs a Lois Lane féle zseniális oknyomozó riporternek titulált emancipált nő, aki lehet, hogyannyira oknyomozóan zseniális, de egy szemüveg bizony, még őt is megtéveszti. Van viszont letűnt heroinista filmcsillag, görög-japán ninja, pszichotikus gázzal direkt az őrületbe kergetett vak városfejlesztő, és ez még csak a jéghegy csúcsa. Az End Of Daysben, van egy füzet, ami csak arról szól, hogy Ben Ulrich felkeresi Matt régi kapcsolatait és mindenhol kis vörös szaladgáló fiúgyermekeket talál, amiket elég nagy százalékban Mattnek hív az édesanyjuk.

Ben Ulrich tényleg újságíró. Magától rájön, Daredevil kilétére, de cinkosa lesz ebben az ördögi táncban, sőt néha ő vezet. Kiforrott karakter, akit először Frank Miller, majd Micheal Bendis fejlesztett tökélyre. Bevezetőnek talán ennyi elég is. Még rengeteget lehetne írni és fejtegetni az apróságokat a figurát illetően, de amennyi író annyi apró eltérés, ezért legközelebb inkább térjünk rá az első sorozatra azon belül is Frank Miller korszakalkotó munkásságára, mellyel feltámasztotta és az őt megillető helyre emelte a sorozatot.

Folytatjuk...

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!