David Fincher talán valaha volt legjobban sikerült filmje 1999-ben robbant be a mozikba és fúrta bele magát milliók koponyájába. Kínkeserves kérdéseket intézett hozzánk modern társadalmunk, férfi szerepünk és apaképünk tengelyén. De hogyan befolyásol egy 15 évest a Harcosok klubja?

Talán 15-16 éves lehettem amikor már egy-két éve egyre többször hallottam a suliban, hogy mindenki mennyire rá van kattanva egy bizonyos Harcosok klubja című filmre. Élből utáltam minden olyan filmet, aminek a verekedéshez, a harcművészetekhez vagy izmos férfiakhoz volt köze, így botor módon el is engedtem magam mellett ezt az alkotást legyintve, hogy ez is csak egy újabb, bugyuta verekedős film. Ennél nagyobbat pedig egész addigi életemben nem tévedhettem.

Jól emlékszem, hogy először nem is magával a filmmel, hanem a film soundtrackjével találkoztam egy házibulin Vecsésen. Az egyik akkori haverom éppen egy spanglit szívott, közben egy laptopról hallgatta az akkor még Dust Brothers-ként működő, ma már Chemical Brothers-ként ismert dj-páros filmhez írt zenéjét. Megkérdeztem mit hallgat, ő pedig elkezdett mesélni a filmről. Miközben szólt a zene, eszembe jutott, hogy még életemben nem szívtam füves cigit, kértem egy slukkot és abban a pillanatban elindultam a mélypont felé. 

Még ugyanazon az éjszakán, alaposan betéptem, kihánytam egy liter Hubertust az ötödik emeletről, verekedtem és életemben először egy nő hozzáért a farkamhoz aki mellékesen életem első barátnője is lett. Elindultam a mélypont felé. Az egészen erősre sikerült házibuli után, a másnap furcsamód nem a fejfájásról, hanem az elképesztő várakozásról szólt. Beszereztem a filmet és megnéztem és hát... Where is my mind? - hangzik el a film végén a kérdés a The Pixies zenekartól.

 
Egyszerre akartam telebőgni Bob óriási dagadó emlőit és rommá verni Angyalarcú csinos kis pofiját nem beszélve arról, hogy "kedvem támadt lelőni minden pandát, amelyik nem kefél a fajfenntartásért. Tankhajók olajával akartam elárasztani a híres francia strandokat, amelyeket sose láttam. Füstöt akartam lélegezni. Rám jött a pusztíthatnék..." Egyszerűen sokkolt a film. Miután elsötétedett a képernyő, tudtam, hogy ez a film lesz a bibliám. Olyan érzésem volt, mintha valami óriási tudásra tettem volna szert, mintha beavatottá váltam volna a Nagy Titokba! Megtudtam az Igazságot. 

"Végre szabad voltam – felszabadított a reménytelenség." 

Tulajdonképpen megtörtént a legrosszabb dolog velem, ami egy 15 éves fiúval történhet: nihilista lettem a szó legrosszabb értelmében. Semminek nem láttam értelmét, gyanakvó és cinikus lettem az emberekkel. Úgy voltam vele, hogy tulajdonképpen miután egyetlen életem van, ezért ezt nem szeretném elpocsékolni arra, hogy megfeleljek a konvencióknak. Semminek sem láttam értelmét. Nem láttam értelmét a tanulásnak, a munkának, a haragvásnak, a szeretetnek. Rengeteg filmet néztem és sokat olvastam, a nihilizmusom mellett én így lázadtam a korosztályom és a szüleim ellen. Persze akkor 15 évesen még baromira nem mertem megcsinálni egy csomó dolgot. Továbbra sem lógtam a suliból, megírtam a leckét, készültem a dolgozatokra... Magatartás-problémáim persze azért így is voltak, szemtelen és provokatív lettem a tanáraimmal szemben. Sok intőt és büntetődolgozatot kaptam ha nem értettem egyet egyik-másik tanárom álláspontjával. Mindent meg akartam kérdőjelezni, nem akartam elfogadni azt, amit le akartak nyomni a torkomon. Nihilista voltam de volt bennem egy nagyfokú vágy a dolgok megismerésére, egy másik nézőpont felfedezésére. 


A gimnáziumi évek alatt átkerültem egy másik suliba, ahol megismertem egy csomó fontos embert, akik meglepő módon hozzám hasonlóan látták akkor a világot. Nem akartuk elfogadni azt a normát, amelyben éltünk, igazságtalannak és képmutatónak láttuk a társadalmunkat. Ezek persze egy átlag tinédzser problémái is lehetnének, de most is tudom és akkor is tudtam, hogy ennél jóval többről volt szó. Nem voltak igazán céljaim, csak meg akartam élni a világot. 

"Ne akarj mindent megszerezni! Ne akarj tökéletes lenni! Te egyszerűen csak élj a világba, hadd jöjjön, aminek jönnie kell!"

Nem voltak terveim, a vágyaim pedig a legalapvetőbb fizikai dolgokra korlátozódtak: legyen hol aludnom, legyen kivel dugnom és legyen kivel megbeszélni, hogy hol alszom és kivel dugok. Nem terveztem meg semmit, csak éltem bele a világba. Nem akartam kitűnni vagy bármi nagy dolgot végrehajtani csak információt akartam elnyelni a világból azzal, hogy megfigyelem és megtapasztalom. Az értékrendemet akkoriban főleg a következő idézet határozta meg:

"Elutasítom az anyagi javak fontosságát hangsúlyozó értékrendet!"

Punk voltam a szó szellemi és fizikai értelmében egyaránt, a fizetőeszközöm nem a kinézetem hanem a tudásom volt. Persze lehetett volna kombózni a kettőt, de úgy voltam vele, hogy én szeretném magam jól érezni kifestett körömmel, nem az érdekel, hogy más erről mit gondol. A Harcosok klubja minimum ezt tanította: önmagamnál nincsen fontosabb lény ezen a világon. 

Azóta persze eltelt néhány év és a HK szellemisége azóta sem engedett el teljesen. Már tudom, hogy nem a munkám vagyok és nem is a bankbetétem, nem a kocsim és nem a tárcám tartalma, nem egy menő ruha és semmiképpen nem vagyok bohóckodó ganajkupac a világban. Akkor ki vagyok? Ez az amire igazándiból soha nem tudott választ adni számomra a film, mert ha mindezen felsorolt dolgok nem vagyok, akkor csak élő szövet vagyok gondolatokkal, amelyek valamilyen társadalomban, neveltetés és szociokultúrális környezettől függően, bizonyos döntések alapján leél egy életet. Ha teheti kritikusan de élvezve az őt körül-vevő világot.


Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!