Hajdu Szabolcs az a szomorú sorsú magyar rendező, akinek tehetségét ugyan sem a szakma, sem a mozinézők nem vitatják, mégis szinte minden egyes filmjének elkészülte egy-egy robinzonád. A Macerás ügyek, a Tamara, a Fehér Tenyér, az Off-Hollywood és a Bibliotheque Pascal mind-mind olyan filmek, amik bizonyítják Hajdu Szabolcs kivételes írói és rendezői zsenijét, ám külső szemmel érthetetlen miért nem termékenyebb a 42 éves direktor. Az indok egyszerű, rémisztő és akut. Hajdu állandó szélmalomharcot vív az aktuális pénzosztó szervezetekkel, hívják azt MMKA-nak, Emberi Erőforrások Minisztériumának vagy Magyar Nemzeti Filmalapnak. De amíg legutóbbi filmje, a Biblioteque Pascal is valahogyan csak-csak elkészült hosszas vajúdás után (és milyen remek alkotás lett!), addig a Délibábból egyszerűen hiányzik az, ami egy filmet hajduszabissá tesz.

Aki látta a direktort az elmúlt 3 évben, könnyen megállapíthatja, Hajdu tényleg beleöregedett a munkába, amíg összetákolta a Délibábot. Megőszült, kiábrándult és többször majdhogynem fel is adta a rendezést, megunva az értelmetlennek tűnő küzdelmet az Andy Vajna vezette Filmalap ellen, amely szinte folyamatosan lehetetlen feltételeket szabott neki. Nem véletlen, hogy most, azután, hogy a Torontói Filmfesztiválon díjat nyert filmjével, Hajdu kijelentette, inkább Amerikába megy, és máshoz kezd, több filmet nem rendez.

Ez a nyögvenyelősség, a Filmalapos huzavona valahol tetten érhető a filmvásznon is, s ugyan számos pozitívumot el lehet mondani a Délibábbal kapcsolatban, de a hozzá társítani kívánt többletjelentésekből szinte semmi nem jön át. Márpedig annak lennie kell, mert maga Hajdu a torinói mustra után azt nyilatkozta, a western műfaj ehhez a típusú történethez azért alkalmas, mert toposzai, kliséi nagyon megfelelők arra, hogy be lehessen csempészni a szimbólumokat és a többletjelentéseket. Nagyítóval kell azonban keresni, mi az, amit közölni szeretne Hajdu. De menjünk sorjában.

A sztori egy Francis (a Jim Jarmusch és Lars von Trier filmjeiből ismerős Isaach De Bankolé) nevű elefántcsontparti focistáról szól, aki bundabotránya és a hatóságok elől menekülve a „fucking puszta” kellős közepén találja magát. Hiba lenne azonban azt gondolni, itt nincs semmi a gémeskutakon, meg a szürke marha szarvakon kívül. Pedig akad, például egy Cisco (Răzvan Vasilescu) nevű gazember románokból, magyarokból verbuvált bandája, amely illegális szemétlerakással, hullaeltüntetéssel és rabszolgatartással keresi a mindennapi betevőt. Hősünk bekerül közéjük, és a westernek jól megszokott dramaturgiáját követve hamarosan összetűzésbe kerül velük.

A Cisco galerijével folytatott folyamatosan váltakozó magyar, francia, román és angol dialógok változatossá teszik a filmet, mint ahogy Nagy András operatőr plánjai is. Látunk hatalmas pusztát, koszos arcokat, végtelen tájat, komor tekinteteket, óriási Hortobágyot és sokatmondó szempárokat váltakozva. Ezen felül lassan adagolva megkapjuk a nemcsak keleti, de olykor már-már balkáni jegyekbe öltöztetett spagetti-westernek összes jelentősebb jegyét is. Magányos, nehéz múltú (anti)hős érkezése a kietlen tájra, betérés a kocsmába, fegyverek, lovak, nagy terek, kopárság, nő, gonosz antagonista és sleppje, végső összecsapás, napnyugta – mind pipa. A külsőségekkel tehát nincs baj, a hangulat gyakorlatilag megteremti saját magát, nem véletlen, hogy a – hasonlóan eastern – Talpuk alatt fütyül a szél, vagy a Szegénylegények is már magától a környezettől is nagyon jók. Nincs ez másképp a Délibáb esetében sem, de a sztori a fel- és leblendék közé beékelt szimbolikus képek ellenére is pofonegyszerű, végig kiszámítható lesz, ez pedig akkor is gond, ha nem egy Hajdu Szabolcs filmről beszélünk. A szimbólumokkal is az a baj, hogy nem jelképeznek semmit, csupán aláhúzzák azt, ami a következő percekben fog történni. A filmvégi tessék-lássék módon összedobott fegyveres nagyjelenet feszültségével is gond van, ráadásul hiányzik a dráma és a katarzist egyaránt.

Emberünknek esze ágában sincs hőssé válni, nem kíván rabszolga-felszabadító lenni, és fogvatartója ellen is csak akkor lázad fel, amikor az megszerzi tőle – jelképes tartalommal is bíró – focilabdáját, amiben az eurókötegeket tartja. A laszti azért is szimbolikus, mert ez a tárgyiasult formája sötét múltjának, amiből nem tudunk többet, csak annyit, a focista nem tartotta elég jónak magát a labdarúgáshoz, olyan jónak, mint például honfitársát Drogbát, ezért inkább úgy döntött, elad egy-két meccset. Francis, miután „befogadja” Cisco bandája, ebben az új helyzetben, új környezetben nem kíván kitörni, nem harcol sorsa ellen, egyetlen egyszer próbál csak elszökni, de akkor is visszamegy a farmra tanyára, mert a hatalmas puszta legyűri, és majdnem szomjan hal a tűző napon. A már említett filmvégi lázadásba is tulajdonképpen azért csúszik bele, mert a Cisco babáját alakító Török-Illyés Orsolya plátói rokonszenvet táplál az elefántcsontpartival, a bandavezér ebből megsejt valamit, és mindkettőt büntetni kezdi.

Ha Hajdu célja a kádári diktatúra poszttraumájának, a vidéken fellelhető csicskáztatásnak vagy a bundaügyek fontosságának bemutatása volt, mindegyik topikban elbukik, mert csak felületesen kapargatja felszínüket. Gyakorlatilag ez a film kicsit olyan, mint egy nagyon professzionális, fiatal filmes vagy főiskolás tisztelgés Sergio Leone előtt, külföldi színészekkel, magyar környezetben. Tökéletes hommage, tökéletes hangulattal, de valahol hibádzik a mondanivaló. Olyan érzés, mintha ez egy operatőri film lenne, ami Nagy András játszótere, a sztori pedig csak mellékes nyűg lenne. (Nem kis bravúr például az az éjszakai jelenet, ahol a színes bőrű színészt fényképezi…) Tehát ha egyvalamiért, Nagy András képeiért, és FŐLEG zárósnittjéért érdemes végigülni a filmet. Ha az nem is magyaráz meg dolgokat, de rendbe teszi a lezárást, és sokat megbocsájtunk a filmnek. Fájó ezt leírni, de a trailerek alapján ebben a filmben jóval többnek kellett volna lennie.

Délibáb – Értékes: 10/6 raptor
Színes, magyar western, 90 perc, 2014 (16)

Rendező: Hajdu Szabolcs
Operatőr: Nagy András
Szereplők: Isaach De Bankolé, Răzvan Vasilescu, Török-Illyés Orsolya, Dragoş Bucur, Polgár Tamás