Leírás

Roboraptor Blog - Ahol a geekoszféra kezdődik...

Facebook

Utolsó kommentek

Címkék

Mivel a képregények hősei általában véve magányos lények, nem jeleskednek a szociális kapcsolatok terén, így kire is számíthatnának, mint az egyetlen lényre, aki ismeri, sőt, megérti őket? Nem másra, mint egy ősellenségre, egy nemezisre. Már egymás rögeszméjévé váltak, nem tudnak létezni egymás nélkül, hisz meghatározzák a másikat létezésük puszta tényével. De mi történik akkor, ha ez nem így van? Először is tisztázni kell, mi tesz egy nemezist jó nemezisé!neme.jpg

Minden jó történet bipoláris. Van fény, ezért van sötét is, van fekete, tehát van fehér. Létezik jó, ezáltal kell, hogy legyen rossz is. Majdhogynem minden protagonista találkozik önmaga kifordított másával, aki általában véve önreflexióra kényszeríti a hőst. Vagyis a hős lényét egy bizonyos fokig maga a nemezis határozza meg; definiálja őt, célt ad neki, motivációt biztosít, magának a cselekményszálnak is egy igen fontos mozgatóeleme.

A legfőbb szempont, hogy van-e „jelenléte”. Vonalak összessége csupán, vagy tényleges jelentőséggel bír a történetre és az abban szereplő karakterekre. Lehet vele azonosulni? Ez a kérdés azért mérvadó, mivel az olvasó szeret azonosulni a hőssel, így az nemezissel is eggyé kell tudni válnia, mivel pont azokra a sötétebb emberi tulajdonságokra világít rá, amelyek mindenkiben megtalálhatók. Maradandó? Fogunk-e rá emlékezni olvasás után? Rengeteg szuperhős képregény szenved ugyanis abban a betegségben, hogy megjelenik egy gonosz és csúf szörny, tombol, rombol, majd valahogyan legyőzetik. Persze ennek a fajta megközelítésnek is van alapja, mivel itt a szubsztancia esszenciája a protagonista felülkerekedése. Ezt a formát azért vitatnám, mert alig harminc oldalon nem igazán kap az olvasó információt a miértről. Az ilyen ellenségek motivációja általában kimerül abban, hogy „mert gonosz”. Nos, ez nem motiváció, ez tény. Nem ugyanaz. A nemezisnek legyőzhetőnek kell lennie, de valami árán. A „jóknak” valamit fel kell áldozni; a Dark Phoenix Saga ékes példája ennek a morális veszteségnek. Egy gonosz jellemet mi tesz még félelmetesebbé? Az, hogy életképes, hogy elképzelhető, hogy szembejöhet akár az utcán is.

Ezeket az irányelveket alapul véve vizsgáljunk meg egy pár képregényhőst! Először Joker elkerülhetetlen karakterét kell górcső alá vennünk. Itt máris megjelenik a fentebb már említett egyik elv, miszerint a karaktert magát nem kell feltétlen kontextusba helyezni, hisz mindenki tudja, kiről van szó. Milyen motivációkkal rendelkezik ez a karakter? … Pontosan. Fogalmunk sincs. Mi a karakter eredete? Bár már sokan próbáltak rá válaszolni, a mai napig nem tisztázott, honnan jött. Lehet maga Alfred is, vagy akár Jack Nicholson és egy palotapincsi szerelemgyereke. A lényeg, hogy nem is mérvadó, mivel kihagyja a néha már idegesítő múltba reflektáló monológokat. A jelenben létezik. A jelenléte a fontos. Időben elhelyezhetetlen, egész kontinuum. A karakter szerepe – véleményem szerint – nem az, hogy káoszt és pusztítást hozzon Gotham népére, hanem egyszerűen csak unatkozik, vagy éppen az embereket akarja bármilyen eszköz árán életképesebbé tenni. A nihil is lehet félelmetes. De nem is ez a karakter meghatározó szerepe, hanem az, hogy magát a hőst definiálja önmaga lénye által. Mivel ő személyesíti meg azt, amit már Batman nem tenne meg, vagyis ő a határvonal a jó és a gonosz között. Mondhatni, kényszeríti Batmant arra, hogy ne legyen olyan, mint ő, legyen hős: „De szeretetemre és reményemre kérlek: ne vesd el lelkedben a hőst! Őrizd meg szentségében legmagasztosabb reményedet!” (Friedrich Nietzsche)

1231072-geppetto.jpgA következő alanyom Bill Willingham Fables-ében szereplő Gepetto. Ő azért jó alanya az nemezis határait és definícióját feszegető kérdéseknek, mert ismerjük őt; az olvasó rendelkezik bizonyos prekoncepcióval a karakter felé, hiszen ő az a kedves öregember, aki bánatában fából faragott magának egy gyermeket. Hogy Gepetto miért lett az ami – mondhatni, az eredendő gonosz – nem indult másnak, mint harmóniateremtésnek: a pozitív cselekedet mélyen szunnyadó negativizmusa rejlik itt. Gepetto elfogadta, hogy terve nem úgy sikerült, ahogy szerette volna és adaptálódott új környezetéhez. Az, hogy egy számunkra pozitív karaktert egy másik aspektusból szemlélünk meg, ahol ő kevésbé pozitív, máris nyugtalanítóvá teszi az olvasó számára a képregényt, nem is számolva azzal a nyomással, amit az olvasóra gyakorol: mi történik akkor, ha nem csak egy számunkra kedves szereplő fordul ki önmagából, hanem több is?

Itt kell megemlíteni az a tényt, hogy a nyomasztó jelleg nem feltétlenül köthető egy szereplőhöz. Lehet a nyugtalanító érzés maga a történet is, lehet maga a cselekmény a moralitás alapja, hiszen a Civil War-ban is pont ez történt. Bár tipikusan amerikai eszméről van szó, el kell ismerni, hogy Mark Millar megfogta ama meggyőződés lényegét, miszerint mindenkinek joga van véleményt formálni, hisz az esemény arra kényszeríti az olvasót, hogy válasszon oldalt. Mind a két nézet precízen fel van vezetve, meg van alapozva, nem csak egy légből kapott ötlet. Akármelyik oldalt is választja a befogadó, le kell mondania, mondhatni el kell ítélnie a Marvel univerzum felét. Lényegében olyan szintű radikalitást feszeget a kérdés, hogy nem tud pártatlan maradni az olvasó; ő maga lesz a protagonista, a nemezis pedig Captain America vagy Tony Stark. Egy probléma van a Civil War képregénnyel, az pedig nem más, mint a vége. Sajnos a már megszokott befejezést kapjuk: összecsapott munka, dupla oldalas képekkel, tépett amerikai zászlóval. Kár érte.

Utolsó alanyom egy sokkal hosszabb írást igényelne, így csak felteszem a kérdést: Ozymandias akkor most…? Érdekes elgondolkozni ezen.

Ezekkel a példákkal azt szerettem volna szemléltetni, hogy általában véve a képregény túlmutat két KABUUUM-on és három, köpenyes-alsónadrágos ember véget nem érő pankrációján. Igenis összetett műfajjal van dolgunk, ami rajongásunk tárgyát képezi, ezért nehéz objektívan hozzáállnunk. Ennek ellenére minden egyes panel valahol nem csak azt a célt szolgálja, hogy elvigye az olvasót egy egyszerűbb világba, ahol biztonságban érezheti magát – hiszen a jó győzedelmeskedik a gonosz felett és a kiskutyákat mindig megmentik – hanem azt is, hogy a olvasó tényleges befogadóvá váljon, gondolkozzon és megfelelően interpretálja az üzenetet, amit egy pár grammnyi festék és papír tart elé.

Címkék: képregény nemezis Batman Vasember Joker Polgárháború Tony Stark Amerika Kapitány Fables Gepetto Civil War Ozymandias

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://roboraptor.blog.hu/api/trackback/id/tr306028226

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2014.06.04. 09:35:34

és mi van azokkal a hősökkel akiknek NINCS egyértelmű nemezisük, fő gonoszuk?

Vagy akiknek több is van?

Rákóczis first foot 2014.06.04. 19:35:47

Szerintem lehetett volna egy bekezdést szentelni a doppelgängernek is, aki tökéletes ellenpólusa a hősnek és ugyanazokkal a képességekkel bír. Mint Supermannek Bizarro. Amúgy fajin cikk.

danialves · http://smokingbarrels.blog.hu 2014.06.05. 00:41:50

"Minden jó történet bipoláris."

Hát...öööö...nem. Sőt, éppen ellenkezőleg.

Monyoka1971 2014.08.14. 09:28:23

A pokembernel majdnem sikerult osszehozni egy egyszereplos bipolaris tortenetet. De csak majdnem.

Ozymandiast kulon emlegetni a tobbiektol olyan, mintha superman ott maradt volna ahonnan jott es csak az iskolai ertekeleset olvasgatnank.