Tim Burton kézjegyét eléggé könnyű felismerni, bőven elég egyetlen filmjét látni, hogy lássuk, kivel is van dolgunk. Torz, expresszionista díszletek, torz expresszionista lelkek és éjsötéten morbid humor. Aki még szereti is a rendezőt, az azt is látja, hogy az utóbbi években sok mindennek lehet nevezni az alkotásait, csak éppen jónak nem. De mi a helyzet tavalyi filmjével, a Nagy szemekkel?

Jason Statham legújabb filmje tulajdonképpen akár még jó is lehetne. Jason Statham akár lehetne az új Bruce Willis. Jason Staham akár figyelhetne is arra, hogy miket vállal el, mert a látszat ellenére több van ebben a csávóban mint amennyit rendre kihoznak belőle. A Joker ugyan megpróbálja árnyalni a megszokott - vagyis az aránylag jó faszi, aki tud verekedni jellegű - zsánert, de sajnos a próbálkozáson kívül nem tesz különösebben sokat ennek érdekében.

Johnny Deppnek, hogy lerázza a válláról az évek alatt rárakodott „jacksparrow”-ságot és kilépjen végre a „timburtonkedvence” státuszból, utoljára a kiábrándítóan béna Transzcendensben lett volna lehetősége javítani. Néhány nagyon induri-pinduri mellékszerep után (21 Jump Street, Tusk, Into the Woods) a Mortdecai sem fogja megmenteni egyre a sztár csak lefele ívelő karrierjét. De akkor miért szerelmes ebbe az 50 éves ráncosodó csávóba minden 16 éves kislány? 

Wally Pfister, aki korunk filmes messiásának, Christopher Nolannek a házi operatőre, első rendezéseként, a Transzcendens bizony nem mindennapi egy „filmélményt” tartogat ám: nem, hiszen jelen alkotás esetében kis túlzással az utóbbi idők talán legnagyobb potenciállal bíró magas labdáját sikerült melléütni, magyarul elbagatellizálni. A Johnny Depp képében megtestesülő hiperprogram-szuperelme meséje ugyanis minden, csak nem meglepő avagy kielégítő, főleg nem az elszalasztott orbitális lehetőség tükrében.