Tim Burton kézjegyét eléggé könnyű felismerni, bőven elég egyetlen filmjét látni, hogy lássuk, kivel is van dolgunk. Torz, expresszionista díszletek, torz expresszionista lelkek és éjsötéten morbid humor. Aki még szereti is a rendezőt, az azt is látja, hogy az utóbbi években sok mindennek lehet nevezni az alkotásait, csak éppen jónak nem. De mi a helyzet tavalyi filmjével, a Nagy szemekkel?

Szomorú látvány, amikor egy rendező öreg korára elfárad és szép lassan felülírja mindazokat a pozitívumokat, amiket karrierje során elért. Bőven elég csak Steven Spielbergre, újabban pedig Ridley Scottra gondolni. Egyszerűen megöregedtek és kicsit sem jó az, amit csinálnak. Bizony, Tim Burtonnel is ez történt valamikor a kétezres évek derekán. A majmok bolygójánál már tisztán látszott, hogy nagyon rossz irányt vett a karrierje, a Nagy Hallal viszont még tudott kompenzálni. Ezután kezdődött az a folyamatos lejtmenet, amely végül az Éjsötét árnyékkal érte el a mélypontot. Annál hirtelen nem tudok rosszabb vámpírfilmet mondani, pedig láttam a Twilightot is.

Burtonben viszont van valami rendhagyó, ami a pénzéhes/demens Spielbergben és Scottban nincs meg: ő is észrevette, hogy ami csinál, az a legjobb esetben is maximum szarnak nevezhető. A 2012-es Frankenweenie - Ebcsont beforr sikertelen próbálkozás volt a gyökerekhez való visszatéréshez, aminél az eredeti rövidfilm ezerszer bájosabb és egyszerre betegebb alkotás volt. Nem maradt más hátra tehát, mint előre, valami egészen új felé; erre tett kísérlet a Nagy szemek.

A film főhőse az Amy Adams által alakított Margaret, aki az ötvenes évek végén elválik a férjétől és kislányát kézen fogva elindul, hogy a saját lábán megállva sikeres festőművész legyen. Gyakorlatilag egyetlen témát fest: kisgyerekeket nagy, szomorú szemekkel, amik hihetetlen cukiságfaktorral bírnak. Festegetés közben ismerkedik meg a Párizs utcáit újra és újra vásznára hordó Walter Keane-nel (Christoph Waltz), aki remekül ért saját, ócska képei menedzseléséhez. Hamarosan összeházasodnak, majd közösen nyitnak kiállítást egy csehóban, ahol a férfi elhiteti a potenciális vevőkkel, hogy az ő munkáit veszik, amikor nagy szemű gyerekekről készült festményekért fizetnek. A történet pedig ettől a ponttól igazán szomorú, még akkor is, mikor a szereplők látszólag boldogok.

Igazából felesleges sok szót vesztegetni a filmnek mindazokra a kontextusaira, amik nem Tim Burton életére és munkásságára reflektálnak - nem azért mert rosszak, épp ellenkezőleg, azért, mert minden a kötelező jó szintjén mozog. Annak ellenére, hogy igaz történet alapján készült (egek, de utálom ezt leírni), végig meseszerű tud maradni, márpedig ez kötelező fogás a rendezőtől. Remek példa erre, hogy soha nem látunk olyan jelenetet, ami esős vagy havas napon készült volna, végig konstans kellemes az időjárás, pedig évek telnek el. A színészek alakításaira nem lehet panasz - Waltz ugyanúgy ripacskodik, mint mindig, már pedig pontosan ezért szeretjük, Adams pedig visszafogottan érzelmes és drámai, őt pedig ezért. A betétdalok terén viszont Lana Del Reyre felkaptam a fejemet. A lényeg viszont ennyiben összegezhető: nincs sem Helena Bonham Carter, sem Johnny Depp, de még Danny Elfman sem.

A rendezés gyakran utal Burton korábbi filmjeire. Amikor egy-egy statiszta nagy szemeket növeszt magának, nyomokban emlékeztet az épp hátrahagyott stílusra, egyszer pedig még be is szól egy szereplője szája által az expresszionizmusnak. Igazán érdekessé azonban a témaválasztás teszi. A Keane-házaspár se veled-se nélküled kapcsolatában (feltehetőleg) saját szakítását dolgozza fel Helena Bonham Carterrel, folyamatosan a becsapás-becsapatás, megcsalás-megcsalatás téma körül táncol. A művészetről folytatott permanens diskurzus pedig azt hivatott bemutatni, hogy egy alkotó látja, hogy förtelmet alkotott és ideje valami merőben új ars poeticát megfogalmaznia a saját szerzőisége számára. Ez utóbbi remekül látszik abban, hogy a film egy pontján Margaret karaktere megelégeli a férje lopott sikerét és új stílust alakít ki saját maga számára. Magyarán szólva a rendező vastagon belerakta magát a filmbe, ez pedig minden művész sajátja, legyenek akár jó, akár rossz művészek.

A Nagy szemek egyetlen mondatban összegezhető: Tim Burton látta, hogy elromlott és tett ellene. Vagy legalábbis megpróbált tenni ellene, és én ezt már többre becsülöm, mintha ismét csinált volna még egy filmet a régi stílusában. Vannak hibák, vannak bizonytalanságok és botladozások is, de ezeket nem szabad felróni, mert minden hibája elsőfilmes hiba. Ez egy olyan rendező filmje, aki már végigdolgozott egy karriert, most pedig leforgatta a második karrierje első filmjét. Ha kinövi a gyerekbetegségeket, remek rendező lehet belőle - újra.

Nagy szemek (Big Eyes, 2014). Színes, feliratos, amerikai életrajzi dráma, 105 perc.

- Értékelés: 10/7 raptor
- Rendező: Tim Burton
- Szereplők: Amy Adams, Christoph Waltz, Danny Huston, Krysten Ritter, Terence Stamp