2008-ban az akkortájt még relatíve az ismeretlenségből érkező, pusztán 38 éves dán rendező Nicolas Winding Refn jött, látott és letette az asztalra az első nem Dánhonban forgatott nagyjátékfilmjét, a Bronson-t.  Azt a félig-meddig életrajzi tébolyt, melyből gyakorlatilag már a bemutatását követően egykettőre kultfilm lett, olyannyira nem hasonlított (és azóta sem hasonlít) semmi másra, ami vicces és ami mozgókép. A Michael Peterson-ról, alias Charlie Bronson-ról szóló művet nem lehet és nem is szabad kihagyni: egyszerűen látni kell.

A film középpontjában álló figura: Michael Peterson bizony létező személy, mind a mai napig a "Brit Birodalom" valamelyik büntetés-végrehajtási intézményében tengődik. Teszi már mindezt kereken 40 éve (jelenleg a 61. életévét tapossa) és ez idő alatt a több mint gyakorta kiprovokált, a smasszerekkel vívott küzdelmeiről, valamint a rafinált csináld-magad edzésmódszerekről írt könyveiről vált nem kis mértékben ismertté. A film voltaképpen Peterson életének azon szakaszát öleli fel, mely során első ízben sittelték le, majd miután 13 év elteltével ugyancsak első ízben kiszabadult, amolyan megélhetési zug-bunyósként felvette a Charles Bronson művésznevet, hogy karriert csináljon. Tartott mindez kizárólag addig, amíg végül újfent be nem börtönözték. Ráadásul mindkét alkalommal némi kis csekély póstai, illetve ékszerbolti rablásért. Hiszen ezek az apró gaztettek ahhoz képest, hogy miket művelt odabent a börtönőrökkel és a szabadon eltöltött kemény 69 nap (!) alatt más harcosokkal, szinte semmiségek voltak.

Mindezeket (jobbára) hitelesen festi le a film is, és ilyen szempontból alapjában véve tekinthető életrajzi műnek, ugyanakkor a tálalás és a körítés ezt mégis megcáfolni látszanak. Tudniillik a darabnak egyszerre narrátora és címszereplője is az a 6 évvel ezelőtt még nevenincs színésznek mínősülő Tom Hardy (A sólyom végveszélyben, Star Trek: Nemezis, Spíler), aki Charlie Bronson-ként inkább a szórakoztatásra, semmint az események hiteles bemutatására fekteti a hangsúlyt. Őszintén szólva ha a leleményes rendezés mellett/felett akad még lényegi tényező, amely miatt rajongani lehet ezért a műért, akkor az Hardy játéka. A karakter a filmben gyakorta vizionál egy fiktív közönséget és hozzájuk egy színházi színpadot, amelyen szerfelett teátrális magánszámokat ad elő, látszólag elsősorban önmaga mulattatására. Ezen szösszenetek tulajdonképpen afféle átvezető részekként funkcionálnak a fő cselekményszál, azaz Bronson sorsának alakulása között, és olyan szinten ötletesek no meg hatásosak is, hogy Hardy képes általuk teljesen magával ragadni a nézőt. Az ilyesfajta magánshow-k persze azon alapulnak, hogy a valódi Peterson-nak is voltak anno ceremóniamesteri (és cirkuszi erőemberi) ambíciói, és hogy "mindig is híres akart lenni" – miként azt a cselekmény legelején el is árulja magáról. Hardy-nak a többi, a börtönökben és szabadlábon játszódó jelenetei is rettentő erősek. Köszönhető ez egyfelől a filmre készülvén végbevitt elképesztő fizikai átalakulásának (ugyanis korábban azért még eléggé nyeszlett gyerek volt), másfelől meg az igazi Charlie Bronson viselkedését imitáló, végtelenül hiteles alakításának.

A fenti videó kapcsán, mely Charlie szabadlábra helyezésének nagy kimasírozását mutatja be, el is érkeztünk a sorban a 3. legesszenciálisabb pozitívumához a produkciónak: a zenéhez. Az aláfestés repertoárja ugyanis egy egészen különleges egyvelegből áll össze. Ennek egy része a különböző előadóktól összeválogatott, a korhűség kedvéért főként a '70-es és a '80-as évekből származó betétdalokat jelenti, úgy mint többek között a feljebb hallható New Order – Your Silent Face, a The Walker Brothers – The Electrician, avagy éppenséggel a Pet Shop Boys – It's a Sin. Másrészről meg nem kevés klasszikus téma csendül fel a filmben, méghozzá olyan nagyságoktól, mint Verdi, Wagner, Puccini, Bruckner és Richard Strauss. Az észrevétlenül a háttérből a fejünkbe kúszó muzsikák sokrétűsége pedig utóbb ugyancsak afféle sajátos ízt, ha úgy tetszik zamatot ad az amúgy sem hétköznapi történetvezetésnek. A zenék furfangos felhasználásának talán a legjobb példája pediglen alant látható és hallható, a cselekménynek azon periódusából, amikor is szegény Charlie-t jobb híján a gyengeelméjűek közé zárják és erősen leszedálják, hogy végre valahára megjavuljon. Mindhiába...

Amiről még nem esett szó az a Bronson fényképezése. Winding Refn sok mai direktorral ellentétben nem mindig ugyanazzal a "házi operatőrével" dolgozik a projektjein, hanem váltogatja őket. Larry Smith-szel például éppenséggel pont az itt vesézett filmen kollaboráltak először, de aztán újra egymásra találtak a tavalyelőtti, igencsak megosztóra sikeredett Csak Isten bocsáthat meg (Only God Forgives, 2012) forgatásához is. Ennek ellenére Winding Refn munkásságának mondhatni konstans védjegye a briliáns vizualitás, gondoljunk csak az egyébként agyzsibbasztóan fárasztó Valhalla – A vikingek felemelkedésére (Valhalla Rising, 2009), de még inkább a karrierjének csúcspontját jelentő Drive  – Gázt! (Drive, 2011) c. remekműre. A felsoroltak mindegyike gyönyörűségesen van fényképezve, és nem lóg ki ebből a sorból bizony a Bronson sem. Ugyan kismértékben talán fakóbb és nem olyan intenzív a képi világa mint mondjuk a fájdalmasan impozáns Valhallának, avagy kevesebb kreatív beállítás akad benne, mint a Drive-ban, de azért ez is igencsak jól mutat. Hála például a sötétben felvett szcénáknak, és az ezekben visszatérő, fantáziadús fény- és árnyékjátékos részeknek.

Egyesekben felmerül(het) a kérdés, hogy a "zsenge kora" ellenére mégis miért kultfilm a Bronson. Nos erre a korábban kifejtett 4 fő kulcselemen kívül azt tudom mondani, hogy részben azért, mert még mindig csupán egy réteg ismeri, hovatovább azért, mert ennek a darabnak köszönhetően váltak mind Nicolas Winding Refn, mind Tom Hardy nemzetközileg is valakikké. Mármint úgy igazán elismert valakikké, ráadásul egy csapásra – mind a ketten. Utóbb ez a közös alkotásuk segítette hozzá például Hardy-t, hogy végre olyan szuperprodukciókban is szerepeket kaphasson, mint az Eredet (Inception, 2010), illetve A sötét lovag – Felemelkedés (The Dark Knight Rises, 2012). Ami pedig az ifjú rendező-őstehetségest illeti: Ő ennek a filmnek és a Drive sikerének köszönhette speciel azt, hogy szabad kezet (és elegendő pénzt) kapva tető alá hozhatta azt a tényleg tetszetős, de ugyanakkor kíméletlenül kiábrándító Only God Forgives című látomását, új kedvencével, Ryan Gosling-gal a főszerepben. Amennyiben pedig eltekintünk mindattól, aminek utóbb a Bronson áll a hátterében, akkor is megmarad a film a maga zseniálisan keserédes hangvételével, és az elvitathatatlan eredetiségével, melyekkel messze kitűnik minden létező (komikus) életrajzi alkotás közül.

Bronson (Bronson, 2008) – Értékelés: 10/9 raptor
- Írta: Brock Norman Brock & Nicolas Winding Refn
- Rendezte: Nicolas Winding Refn
- Szereplők: Tom Hardy, Matt King, James Lance, Juliet Oldfield

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!